Miskolc-Avasi Görögkatolikus Parókia

Evangélium

Abban az időben volt egy beteg, Lázár, Betániából, Mária és nővére, Márta falujából. Ez a Mária volt az, aki megkente az Urat illatos olajjal és megtörölte a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volt a beteg. A nővérek tehát megüzenték neki: „Uram, akit szeretsz, beteg.” Ennek hallatára Jézus azt mondta: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére szolgál, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia.” Jézus szerette Mártát, a nővérét és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, két napig még ott maradt, ahol volt, azután szólt a tanítványoknak: „Menjünk ismét Júdeába!” Ezt mondták neki a tanítványok: „Rabbi, most akartak megkövezni a zsidók, és újra odamégy?” Jézus így válaszolt: „Nemde tizenkét órája van a napnak? Aki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világ világosságát, aki viszont éjszaka jár, megbotlik, mert nincs vele a világosság.” Ezt mondta, majd így szólt hozzájuk: „Lázár, a barátunk, elaludt, de megyek, hogy fölébresszem őt.” Így szóltak akkor hozzá a tanítványok: „Uram, ha alszik, akkor meg fog gyógyulni”. Jézus azonban ennek haláláról beszélt, ők viszont azt hitték, hogy az álom nyugalmáról beszél. Akkor tehát Jézus nyíltan megmondta nekik: „Lázár meghalt, és örülök miattatok, hogy nem voltam ott, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá!” Tamás, akit Ikernek neveztek, így szólt tanítványtársaihoz: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk vele!” Amikor tehát Jézus megérkezett, úgy találta, hogy Lázár már négy napja a sírban volt. Betánia pedig közel volt Jeruzsálemhez, mintegy tizenöt stádiumnyira, és a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. Márta tehát amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária viszont otthon maradt. Márta akkor így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, a bátyám nem halt volna meg. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten.” Ezt mondta neki Jézus: „Fel fog támadni a bátyád.” Márta így felelt neki: „Tudom, hogy fel fog támadni a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus így szólt: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. És mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed-e ezt?” Így felelt neki: „Igen, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.” Miután ezt mondta, elment és odahívta nővérét, Máriát, ezt súgva neki: „A Mester itt van és hív téged.” Ennek hallatára az gyorsan fölkelt, és elment hozzá. Mert Jézus még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen volt, ahova Márta eléje ment. Amikor a házban vele levő és őt vigasztaló zsidók látták, hogy Mária gyorsan fölkelt és kiment, követték őt. Azt gondolták, hogy a sírbolthoz megy, hogy ott sírjon. Amint tehát Mária odaért, ahol Jézus volt, meglátva őt lábaihoz borult, és így szólt hozzá: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a bátyám.” Jézus tehát, amint látta, hogy sír, és a vele jövő zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült, és megkérdezte: „Hová tettétek őt?” Azt felelték neki: „Uram, jöjj és lásd!” Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Lám, mennyire szerette őt!” Némelyek viszont közülük így szóltak: „Ő, aki a vaknak megnyitotta a szemét, nem tudta volna-e megtenni, hogy ez ne haljon meg?” Jézus tehát ismét megindultan odament a sírhoz; az pedig egy barlang volt, és kő volt arra téve. Így szólt Jézus: „Vegyétek el a követ!” Ezt mondta neki Márta, az elhunytnak húga: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus így felelt neki: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?” Elvették tehát a követ onnan, ahol a halott feküdt. Jézus pedig fölemelte szemét, és így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz; de a körülálló nép miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldöttél engem.” Miután ezt mondta, hangosan felkiáltott: „Lázár, jöjj ki!” És kijött a halott. Lába és keze vászonkötelékekkel volt összekötözve, és arcát kendő födte. Jézus szólt nekik: „Oldozzátok fel, és hagyjátok elmenni!” A zsidók közül tehát sokan, akik Máriához mentek és látták, amit Jézus végbevitt, hittek őbenne.

Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. Ott vacsorát rendeztek neki. Márta felszolgált és Lázár is a vendégek közt volt. Mária vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát és megtörölte a hajával, a ház betelt az olaj illatával. Az egyik tanítvány, az áruló Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak. Jézus így szólt: „Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.” Amikor megtudták, hogy ott tartózkodik, a zsidók közül sokan elmentek, nemcsak Jézus kedvéért, hanem hogy Lázárt is lássák, akit feltámasztott a halálból. Erre a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mert miatta sok zsidó elment oda, és hitt Jézusban. Másnap az ünnepre felzarándokolt tömérdek nép hírét vette, hogy Jézus Jeruzsálembe érkezik. Pálmaágakat szedtek, kivonultak eléje, és így köszöntötték: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!” Jézus talált ott egy szamárcsikót s felült rá, ahogy az Írás mondja: „Ne félj, Sion leánya! Nézd, királyod jön, nőstényszamár csikóján.” Tanítványai először nem értették, de amikor Jézus megdicsőült, ráeszméltek, hogy ami történt vele, azt megírták róla. S a nép, amely ott volt, amikor Lázárt előhívta a sírból és feltámasztotta a halálból, tanúságot tett mellette. Azért is vonult ki eléje a tömérdek nép, mert hallották, hogy ezt a csodát művelte.

-----------------------------

Lázár föltámasztása Jézus legnagyobb csodája. Bizonyos értelemben még a saját föltámadásánál is nagyobb, legalábbis hihetetlenebb, hiszen egy oszló testnek adta vissza az életet. Nem véletlen, hogy János olyan nagy gondot fordít evangéliumában az időpontok megjelölésére. Amikor Jézus Bethániába ért, nem egy betegágyban szenvedő embert talált. Barátjának már csak a bomló holtteste feküdt a sírban. Immár negyedik napja.

A csodánál, amelyet Jézus végbevitt, talán még hihetetlenebb, milyen rövid az emberi emlékezet. Hihetetlenül rövid. Persze, itt nem a történelemi emlékezetre kell gondolnunk, hanem arra, amely szubjektív. Azoknak az eseményeknek az eleven megőrzésére a tudatban, amelyek számunkra fontosaknak bizonyultak a múltban. Mária és Márta Jézus barátai voltak. Ha nem is látták életében a csodákat, amelyeket végbevitt, bizonyára mindenről pontosan értesültek. Értesültek Jairus lányának föltámasztásáról, ahogy a naimi ifjúéról is. Persze, ezekkel az esetekkel kapcsolatban sokan hihették, hogy a halál még nem állt be teljesen, hogy tetszhalottak voltak a föltámasztott személyek.

Lázár esetében ez teljesen kizárt. Teste már alkotórészeire kezdett bomlani. Természetes az ámulat, amely követi a csodát. Ami nem természetes, és, ahogy mondtuk, hihetetlen, az éppen az, hogy milyen hamar elfelejtették az emberek ezt a csodát. Elég volt hozzá négy nap! Virágvasárnap még mindenki ezt ünnepli, Jézust nagycsütörtök éjjel már letartóztatják. Tanítványai, akik vele voltak éjjel-nappal, hamar futásnak erednek. A kereszt mellett alig áll valaki. S akik ott állnak, talán már csak együttérzésből, tisztességből teszik, nem pedig azért, mert várnának valamit Az emlékek a csodákról valahogy elhalványultak. Mintha nem ugyanaz függne a kereszten, aki a feloszló holttestet újra életre hívta. Talán azt gondolták, hogy Jézus másokon segített, meghalva magán már nem segíthet? Ahogy a főpapok jegyzik meg gyúnyosan az írástudókkal és farizeusokkal: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne!” Ha már Jézusban nincs élet, akkor ugyan hogy tudna segíteni? Hiszen teljesen magára maradt.

Csakhogy Jézus sosem volt egyedül. Lázár sírjánál is az Atyához imádkozott: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” Ahogy minden mást, egy időre ezt is elfelejthették azok, akik hallották. Hiszen a csodákat Jézus nem önmagától vitte végbe, hanem a Szentlélek erejével, az Atya akaratából. Ha Jézus teste élettelenül is fekszik a sírba, vajon az Atya akarata már nem számít? Vajon a Szentlélek erejét veszítette?

 Hihetetlen, milyen hamar elfelejtjük a velünk történt csodákat, Isten hűségének jeleit életünkben. Milyen hamar meginog a bizalmunk Istenben! Jézus tudta, „mi lakik az emberben”. Ismerte az emberi természetnek ezt a gyöngeségét, ingatag voltát. És — ahogy általában az imádkozó ember, akinek van önismerete — tudta ezt magáról az ószövetségi Izrael népe is. Éppen ezért nem szűnt meg emlékezetébe idézni Isten nagy tetteit. Minden ünnep célja ez: az egész Húsvét, a legnagyobb ünnep, arról szól az Ószövetségben, hogy megemlékeznek Isten szabadító tettéről, amelyet végbevitt, amikor kivezette a népet Egyiptomból, át a Vörös tengeren. Húsvét minden rítusának lényege a zsidóknál mai napig abban áll, hogy még mélyebben emlékezetükbe véssék: Isten hűséges és soha nem hagy el. Ezért ismételgetik ugyanazt, ezért magyarázzák a gyerekeknek, a legkisebbeknek is, hogy akármilyen helyzet áll elő, emlékezzenek erre: Isten soha nem hagy magunkra.

S milyen érdekes: amilyen hamar elfelejti az ember az isteni szabadítást, olyan gyorsan elfelejti a rosszat is, ami történt vele, ha Isten újra megszabadítja.

Már most érdekes elképzelni, hogyan milyen távolinak és szürreálisnak éljük majd meg mindazt, ami a hetekben velünk történik. Talán már három év távlatából is. Amilyen hihetetlen a szabadulás lehetősége, olyan hihetetlen lesz egyszer, hogy egyszer át kellett menni ilyen vagy olyan nehézségeken.

Az ószövetségi ember szabadulásélményéből születtek a legszebb zsoltárok. Azért imádkozták, hogy emlékezetüket elmélyítsék és felfrissítsék azokban a helyzetekben is, amelyek kilátástalanoknak tűnnek. Éppen az ember örökös „memóriazavarára” szánt orvosságok. Két zsoltárt ajánlok mindenkinek imádkozásra, elmélkedésre. Két zsoltár azok közül, amelyek nagyböjt hétköznapjaira, még a nagyhét első három napjára is, elő vannak írva a vecsernyében illetve az Előszenteltek Liturgiáján. A közös szertartás helyett imádkozzuk még el ezeket a zsoltárokat, hogy mi magunk felfrissítsük emlékezetünket, átgondolva, hányszor megtapasztaltuk már az életben Isten hűségét. És minél többet emlékezünk, annál erősebb lesz a bizalmunk a próbák idején is.

123. zsoltár

Ha az Úr nem lett volna közöttünk – mondja csak meg Izrael!

Ha az Úr nem lett volna közöttünk,

amikor ránk támadtak az emberek,

elevenen elnyeltek volna minket.

Amikor fölgerjedt haragjuk ellenünk,

talán árvíz nyelt volna el bennünket,

Zajló patakokon kelt volna át a lelkünk,

bizony, feneketlen vízen ment volna át a lelkünk.

Áldott az Úr,

aki nem adott át minket fogaiknak martalékul.

Lelkünk kiszabadult, mint a madár a vadászok csapdájából:

a csapda széttört, és mi megszabadultunk.

A mi segítségünk az Úr nevében,

aki a mennyet és földet alkotta.

125. zsoltár

Mikor az Úr megfordította Sion fogságának sorsát,

olyan volt, mintha álmodnánk.

Akkor szánk vígsággal telt meg,

nyelvünk pedig ujjongással.

Azt mondták akkor a nemzetek között:

„Nagy dolgokat művelt velük az Úr!”

Nagy dolgokat művelt velünk az Úr,

azért örvendezünk.

Fordíts fogságunkon, Uram,

mint ahogy megfordítod délen a patakokat!

Akik könnyek között vetnek,

majd ujjongva aratnak.

Csak mentek és sírtak,

úgy vitték vetni vetőmagjukat;

de ujjongva jönnek vissza majd,

s úgy hozzák a kévéiket.

Zsid 9,11-14

Atyámfiai! Krisztus mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerezett. Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, megtisztítani lelkiismeretünket a halott tettektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk!

Mk 10,32b-45

Abban az időben Jézus maga mellé vette tizenkét tanítványát, és arról kezdett nekik beszélni, ami vele történni fog: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra feltámad.” Zebedeus fiai, Jakab és János eléje járultak, és megszólították: „Mester, azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.” Ő pedig megkérdezte: „Mit akartok, hogy tegyek nektek?” Azok ezt felelték: „Add meg nekünk, hogy egyikünk jobbodon, másikunk bal oldalodon üljön dicsőségedben.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Készek vagytok-e rá, hogy igyatok a kehelyből, amelyből én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?” Ők így feleltek: „Készek vagyunk”. Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is isztok, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon és bal oldalamon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azokat illeti, akiknek készült.” A többi tíz ennek hallatára neheztelni kezdett Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a népek urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak fölöttük, és nagy uraik hatalmaskodnak rajtuk. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki körötökben nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki körötökben első akar lenni, az mindenkinek rabszolgája legyen. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

***

Két héttel Húsvét előtt olvassuk föl az Evangéliumból ezt jelenetet, mely ténylegesen röviddel Krisztus utolsó földi Húsvétja előtt történt. Komikus ez a történet abból a szempontból, hogy a két apostol, Jakab és János kérése annyira nem helyénvaló, hogy már-már mosolyra fakaszt. Jézus, aki már többször megjövendölte szenvedését, itt most minden eddiginél részletesebben beszél róla: pontosan elmondja, hogyan zajlik le a letartóztatása, pere és a kivégzése. És a két apostol tényleg oly butának tűnnek föl, hogy egy kisgyermektől is több megértést várna az ember. Ők, mint társaik, minden bizonnyal úgy értették, hogy hát persze, természetes, hogy nehézségeken keresztül kell majd elfoglalnia Jézusnak a trónt, fölépítenie újra a zsidók országát, melyet most még a rómaiak tartanak megszállva. Amikor a keresztről beszél Jézus, gondolják, biztos valami nehézséget jelent, valami metafora, de a végén minden rendben lesz, és ők már csak erre a végre koncentrálnak: vajon akkor Jézus kit vesz maga mellé, mintegy két legbefolyásosabb miniszterként.

Valahol vigasztaló is ez a jelenet számunkra: hogy legyünk türelmesek magunkkal, ha nem értünk valamit az Evangéliumból, pedig már húsz, harminc, negyven, ki tudja hány éve keresztények, Jézus tanítványai vagyunk, hisz még a kiváltságos tanítványok sem értették Jézust, pedig három évig éjjel-nappal együtt jártak-keltek. Az apostolok sem elsőre értették meg a Mester igéit. S amennyire vigasztaló ez nekünk és tényleg megmosolyogtató, annyira szomorú is ez a jelenet: ugye mindannyiunknak rosszul esik, ha a pénzünkért, befolyásunkért szeretnek bennünket, ha csak azért keresik a társaságunkat, mert mi segítünk, aztán, ha már nem kellünk, otthagynak bennünket. Jézus személye nyilván elbűvölte először a tanítványokat, és ők mindent maguk mögött hagyva követték őt, de idővel, úgy tűnik, más motiváció is megjelenik: már nemcsak azért vannak Jézus mellett, hogy vele legyenek, hogy kitartsanak mellette barátként, jóban-rosszban, hanem ott van az emberi számítás: alig várják, hogy Jézus kiépítse hatalmát, és ők is legyenek valakik. Ha tudta volna Jakab és János, hogy az a két megtisztelő hely Mesterük balján és jobbján a vele keresztre feszített két lator helye, biztos nem kérnek ilyen megtiszteltetésből. Vajon ne fájt volna az Úr Jézusnak ez a számítás és ez a meg nem értés?

De hogy a tanítványok számítása nem is olyan idegen tőlünk, kérdezzük meg magunktól: mennyi időt töltök Istennel? Mennyi időt töltök a templomban vagy a saját személyes imámban vele, s ebből mennyi az az idő, amelyben csak kérek? Csak kérek ilyen vagy olyan földi javakat, egészséget, életkörülményeim megváltozását, magamét vagy szeretteimért? Ha mi vágyunk arra, hogy mások csak úgy, érdek nélkül legyenek velünk, hogy ne vágyna arra Isten is, hogy csak úgy vele legyünk az ima idejében? Hogy őt keressük, s ne más dolgokat, hiszen, ahogy ígérte, aki Isten országát keresi, annak minden más úgyis megadatik.

A történetnek itt nincs vége: János és Jakab infantilis kérésére társaik még gyerekesebb reakciója következik: megneheztelnek rájuk. Hogy lehet ilyet kérni? Nem kell nagyon magyarázni, hogy nyilván ők ugyanilyen álmokat dédelgettek szívükben, csak nem merték kimondani, talán még maguknak sem. Jakab meg János legalább őszintén kimondta, mit várnak el, nem alakoskodtak.

Jézus pedig, mint valami kiváló pedagógus és pszichológus, hogy kibékítse őket, egybehívja a tanítványokat. És elmond valami nagyon fontosat, amit eddig nem értettek meg: hogy a boldogság nem az uralkodásban áll, hanem a szolgálatban. És hogy ez az egyetlen értelmes módja a forradalomnak. Mert az a forradalom, amire ők vártak, hogy majd bevonulnak Jeruzsálembe, kiverik onnan a rómaiakat és a velük lepaktált zsidó főpapokat, semmire nem vezetne; ilyen volt már a történelemben tízezer. Egyetlen módja ugyanis a változásnak a világban az, ha a saját szívemben történik a változás. A legnagyobb uralkodóknak, zsarnokoknak sem sikerült elérniük azt, hogy az egész világ őket szolgálja, azt meg még kevésbé, hogy saját alattvalóik tiszteljék őket. Hatalom adathat nyilván mindenki kezébe: munkahelyen, családban, társadalomban. Jézus nem azt mondja, el kell törölni a hatalmat, hanem hogy ha valaki a hatalomtól elsősorban azt várja el, hogy őt szolgálják, hogy őt tiszteljék, az teljesen hiábavaló elvárás. Akkor csak a féltékenység, irigység, kisebbrendűségi érzés, megfelelési vágy, paranoia, rettegés a kritikától és sorolhatnánk még mi minden az, ami a boldogság helyett vár ránk. Mert a hatalomvágy és a becsvágy kielégíthetetlen.

Az egyetlen értelmes változás az önmagamban mehet végbe: amikor a szolgálatért nem várok semmit cserébe. Ami persze egyáltalán nem könnyű, mert mindannyiunkban ott a vágy, hogy értékeljék, amit adunk. Ha nem adjuk át magunkat a csalódás érzésének, amely igen hamar úrrá lehet azon, aki szolgálni akar, akkor lassan-lassan megközelítjük, amit Teréz anya mondott: Amit évek hosszú során felépítettél, egy másodperc alatt romba dőlhet. Ne törődj vele! Te csak építs! Minden tőled telhetőt tégy meg a világért! Ezért rúgást kapsz cserébe. Ne törődj vele! Te csak tedd, ami tőled telik! Azt a jót, amit ma cselekszel, holnapra elfelejtik. Ne törődj vele! Te csak tedd a jót! A becsületesség, a tisztesség és az igazmondás támadhatóvá tesz. Ne törődj vele! Te csak légy becsületes, tisztességes és őszinte! Az ember ésszerűtlenül gondolkodik, helytelenül cselekszik és önző. Ne törődj vele! Te csak szeresd felebarátodat! Ha jót teszel, azt mások úgy tekintik majd, hogy hátsó szándék vezet. Ne törődj vele! Te csak tedd a jót!

Mindenesetre be kell látnunk, hogy bárhogy is igyekszünk, a hatalomvágy, az hogy nekünk szolgáljanak, vagy a becsvágy, hogy elismerjék a szolgálatunkat, életünk végéig kísér minket. De már ez a felismerés sem haszontalan számunkra. Weöres Sándor verse ilyen felismerésből született. Szolgáljon arra, hogy mi is elfogadjuk ezt az igazságot:

Én is világot hódítani jöttem, s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel, vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni; ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Zsid 2,11-18

Atyámfiai! Aki megszentel és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól: »Hirdetem nevedet testvéreim előtt; a gyülekezetben dicsérni foglak téged«. És ismét: »Bízni fogok őbenne«. És ismét: »Íme én és gyermekeim, akiket Isten nekem adott«. Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett nekik, hogy a halál által megrontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott. Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hűséges főpap az Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, meg tudja segíteni azokat, akik kísértést szenvednek.

Lk 1,24-38

Azokban a napokban Erzsébet, Zakariás felesége fogant, és elrejtőzött öt hónapig, mondván: „Így cselekedett velem az Úr ezekben a napokban, amikor rám tekintett, hogy elvegye gyalázatomat az emberek előtt.” A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábriel angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki Józsefnek, egy Dávid házából való férfinak volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvözlégy, malaszttal teljes! Az Úr van teveled! Áldott vagy te az asszonyok között.” Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkozott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig ezt mondta neki: „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja majd atyjának, Dávidnak trónját, uralkodni fog Jákob házán örökké, és országának nem lesz vége.” Mária erre így szólt az angyalhoz: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Az angyal feleletül ezt mondta neki: „A Szentlélek száll reád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged, és ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit meddőnek hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen.” Mária erre így szólt: „Íme, az Úr szolgálója, legyen nekem a te igéd szerint.” És eltávozott tőle az angyal.

***

Ha máshonnan nem, irodalmi és történelmi tanulmányainkból emlékszünk az ókori népek mitológiájára, istenhitére. Tömören talán össze lehetne foglalni az egészet úgy, hogy az istenek, akik csöppet sem voltak különbek, vagyisjobbak, hűségesebbek, becsületesebbek, mint az emberek, kényük-kedvük szerint, amikor nekik tetszett, beavatkoztak az emberiség életébe, háborúkat, bonyolult szerelmi kapcsolatokat és még ki tudja mennyi zűrzavart idézve elő.

Ez a mai ünnepünk pontosan azt mutatja meg számunkra, hogy az igazi, egyetlen Isten, ő nem ilyen. Neki tényleg hatalma van történelem és idő felett, de legalább két fontos dologban különbözik attól a képtől, amit a régi pogány rómaiak és görögök, és talán sokan ma is alkotnak az isteni erőről. Az egyik: hogy ő szereti az embert. Úgy szereti, hogy meg akarja osztani vele a saját isteni életét, s hogy ezt megtehesse, előbb ő akar osztozni az emberi sorsban. A másik: hogy ő végtelen tiszteli az embert, és semmit nem akar ráerőszakolni. Nem avatkozik bele az emberiség életébe kívülről, mintha valami bábok volnánk, akiket lehet rángatni. Olyan tapintatos barát, aki mindig ott van, de kopogtat. Soha nem erőszakolja ránk magát. Így amikor elhatározta, hogy emberré lesz, akkor is kopogtatott. Egy fiatal lány, Mária ajtaján. Nem nélkülünk, emberek nélkül akarta végrehajtani tervét, hanem minket bevonva. Milyen bizalom ez Isten részéről!

Amíg kisgyerekek voltunk, szüleink nem kérdeztek meg bennünket, akarunk-e újabb testvért, milyen házba költözzünk, melyik iskolába írassanak be. A Mennyei Atya, akinek mi fiai és lányai vagyunk, megkérdezi az embert: „Ez a tervem, Mária. Segítenél ebben? Akarsz-e társam lenni ebben a nagyszerű tervben?”

És a bizalom bizalmat szül. Talán van olyan ismerősünk vagy barátunk, aki nem lát. Akit vezetni kell az utcán. Micsoda bizalom az ő részéről, hogy kezét adja valakinek, aki őt a sötétben vezeti! Mária teljes homályban adta a kezét a Szentléleknek, hogy vezesse. Semmit nem tudott a jövőről. Igent mondott az Atya tervére, anélkül, hogy részleteket tudott volna meg. Mit fog szólni a jegyese, hogy babát vár, és az nem az övé? Mit fognak szólni a szülei? Hisznek-e majd neki? Mit fog ő kezdeni ezzel a különleges gyermekkel? Számos kérdés, amit ő föl sem tett, mert egyszerűen ráhagyatkozott arra, akitől az életét és abban minden jót kapott.

Így szül a bizalom bizalmat. Isten és ember, ember és ember között. Ha fogalmam sincs, Isten mit akar az én jövőmmel, de megbízom benne. Így fakadhat a bizalomból élet a mi életünkben is.

Kedves Testvérek!

A mai napon este kellene elvégeznünk szép imádságunkat, Krétati Szent András bűnbánati kánonját.

Ez a hosszú és fárasztó imádság nagyböjt ötödik hetének csütörtöki utrenyéjére, reggeli istentiszteletére lenne előírva (szokás szerint előző este/éjszaka végezzük el). Idén azonban a nap ütközik Örömhírvétel (Gyümölcsoltó Boldogasszony) ünnepével, így ma estére van áthelyezve.

Egyházmegyénk honlapján egy kis írást találtok, és letölthető formában magát az imát. Egyedül fárasztóbb imádkozni, mint közösségben, de ha csak negyed órát szánunk rá, és jutunk, ameddig jutunk, az is nagyon hasznos.

https://www.migorkat.hu/hirek/gondolatok-a-nagy-kanonrol

A debreceni székesegyház honlapján pedig lehet is követni a szertartást élőben. Fülöp érsek atya hasznos tanácsokat is megoszt, hogyan kövessük az ilyen közvetítéseket lélekben, hogy azok valóban imádságok legyenek számunkra.

Mindenkinek kegyelmeket az imához!

A parókus