Boronkai József atya telefonos elérhetősége:
30/ 568 7319
Mt 14,22-34
Abban az időben Jézus kényszerítette a tanítványokat, hogy szálljanak bárkába, és menjenek át előtte a túlsó partra, addig ő hazaküldi a sokaságot. Miután hazaküldte a sokaságot, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben besötétedett, és ő ott volt egymagában. A bárka már a tenger közepén volt, miközben hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka, a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a tengeren. Amikor a tanítványok észrevették, hogy a tengeren jár, megrémültek, azt mondták, hogy kísértet, és félelmükben felkiáltottak. Jézus azonban rögtön megszólította őket: „Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter kilépett a bárkából, és elindult, hogy Jézushoz menjen a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram, ments meg!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta: „Te kishitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél nyomban elült. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és azt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!” Miután pedig átkeltek a tengeren, Genezáret földjére értek.
***
Az Úr Jézustól a tömeg sokszor kívánt valamilyen látványos jelet. Hiába tett számtalan csodát, hiába gyógyított meg sokakat és adott kenyeret több ezer embernek, a sokaság valami kápráztatót, valami varázslatosat akart látni. Jézus pedig ezt a kívánságot visszautasította, mondván, hogy a nép egyetlen jelet kap majd, Jónás prófétáét: „Amint Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében.” Ez a jel, amely Jézus halálára és föltámadására vonatkozik, azok számára, akik nem hisznek benne, későn jön.. A föltámadást senki nem látta, a föltámadott Jézus pedig csak azoknak jelent meg, akik – még ha kételyekkel is szívükben – hittek benne.. Jézus azonban senkire nem akarta ráerőltetni a hitet. Soha nem tett olyat, amit valaki ne tett volna már meg. Nem vitt végbe formálisan isteni tettet, hisz azzal másokat a hitre kényszerített volna. Akit pedig kényszerítenek, annak nincs szabad akarata, pedig ezt a ÂÂ szabad akaratot a Teremtő Isten végtelenül tiszteli bennünk, az ő képmásaiban.
Jézus tehát nem kápráztatta el a tömeget. Azok számára viszont, akik nem zárták be szívüket ő előtte, igen is vitt végbe olyan jeleket, amelyek leleplezték az ő isteni mivoltát. Négy nap múlva üljük Úrszínváltozás ünnepét, amikor arról emlékezünk meg, hogy Jézus néhány kiválasztott tanítványnak fölfedte az ő isteni dicsőségét. A ma hallott evangéliumi szakasz hasonló eseményről számol be. Jézus megmutatja, hogy nem kötik e világ fizikai törvényei, a vízen jár.
A történet azonban kicsit távolabbról kezdődik. Jézus a csodálatos kenyérszaporítás után, amelyről egy hete hallottunk, elbocsátja a tanítványokat, maga pedig fölmegy a hegyre, hogy imádkozzék. Talán furcsának tűnhet, hogy Jézus imádkozott. A mi elképzelésünk szerint az ima az ember teremtő Isten felé irányuló cselekedete. Az imában az ember kér valamit Istentől, hálát ad, elismeri Isten nagyságát, azaz dicsőíti, vagy éppen bocsánatért esedezik. Mármost minek is imádkozott Jézus, ha ő maga Isten Fia? Nos, éppen azért, mert Isten Fia. Jézus imája a tökéletes ima, éppen az imádság lényegére világít rá. Az imádság lényege nem az, hogy valamit kérünk, hogy hálát adunk, vagy hogy Istenről mondunk neki, saját magának szép dolgokat. Az imádság lényege pusztán az, hogy vele, Istennel legyünk. Vele legyünk, mint ahogy együtt van a gyermek a szüleivel, a férj a feleségével, a mester a tanítványával, a barát a barátjával és sorolhatnánk. Az ima mindenekelőtt érdek nélküli együttlét. Azzal, akit szeretünk, nem azért vagyunk együtt, hogy valamit kapjunk vagy valamit mondjunk neki saját magáról. Persze, lehetnek ilyen pillanatai is az együttlétnek. De, akit szeretünk, azzal egész egyszerűen jó együtt lenni. És nem mérjük az időt, és nincsenek elvárásaink. Sőt, ha szeretjük, akkor is együtt vagyunk vele, ha az éppen nem kellemes. Hányan virrasztanak szerettük betegágyánál, aki talán nem is szól már hozzájuk. Ilyen az ima is. Az ima lényege, hogy együtt töltjük az időt azzal, akit szeretünk.
Jézus tehát a vízen járás különleges tettére is az Atyával való együttléttel készül. Így indul a vízen át az apostolok nyomába. Az apostolok, akik pedig már egészen kétségbeesnek, mert úgy érzik, az életük forog kockán, kísértetet vélnek látni. Nem ritka ez haldoklóknál, akik haláltusájukat vívják. Látnak alakokat, régen meghalt rokonokat vagy rémképeket. Ami a tanítványokat megnyugtatja, az nem a látvány, mármint az, hogy tisztán kiveszik Jézus alakját, hanem a hang. Jézus megszólítja őket: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Az a mondattöredék, hogy „én vagyok”, nem egyszerűen a hang alapján történő személyazonosítást szolgálja. Az „én vagyok” sokkal fontosabb/súlyosabb ennél. Az Ószövetségben Isten az, aki így nyilatkoztatja ki magát több ízben, legelőször Mózesnek: „Én vagyok az, aki vagyok”. Jézus kereszthalálát megjövendölve ezt mondja a népnek: „Amikor majd fölmagasztaljátok az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok”. Mintha a mondat nem lenne befejezve. Pedig ez egy kerek mondat: „Megtudjátok, hogy én vagyok”. Isten magát nevezte az Ószövetségben egyedül létezőnek, hiszen minden élő hozzá képest csak azért létezik, mert ő életet ad nekik. „Én vagyok”, mondja Jézus, ismét jelezve, hogy ő maga isteni lény. És hozzáfűzi azt is, ami a Szentírás egyik leggyakoribb kifejezése: „Ne féljetek!”. Erről ismerik meg Jézust a tanítványok.
Jézus hangja valamelyest megnyugtatja az apostolokat. Hogy azonban minden kételyt eloszlasson, Péter — aki azokhoz az emberekhez tartozik, akik előbb beszélnek, mint gondolkodnak — merész kéréssel áll elő: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” És megadatik neki, hogy legyőzze a természet törvényeit, legalábbis egy időre. Ahogy mondtuk, Jézus semmi kizárólagosan Istennek fenntartott csodát vagy jelet nem tett. Megígérte tanítványainak: „Aki hisz bennem, azokat a műveket viszi majd véghez, amelyeket én teszek, sőt ezeknél nagyobbakat is véghezvisz”.
A történet végén Jézus beszáll a bárkába, a tanítványok pedig elámulva a csoda fölött, leborulnak előtte. János evangéliumában a történet némileg eltérően zárul ahhoz képest, amit ma Mátétól hallottunk. Jézus – János evangéliuma szerint – nem száll be az apostolokhoz, akik Jézust csak „fel akarták venni a bárkába, de a bárka egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak.” Ne tartsuk meglepőnek, ha a csodás események hatása alatt a jelen lévők egyike vagy másika nem emlékezett pontosan az eseményekre. Az is biztos azonban, hogy János ennek az esetnek a kapcsán fontos tanítást ad nekünk. Mégpedig azt, hogy ha életünkben összecsapnak fejünk fölött a hullámok, és fogalmunk sincs, hogyan keveredünk ki bizonyos helyzetekből, Isten képes nemcsak arra, hogy lecsitítsa a vihart, hanem arra is, hogy célba vezessen. Jó dolog az emlékezés az életünkben. Különösen, ha nehéz helyzetben gondolunk vissza korábbi viszontagságainkra. Bizony sokszor nem is értjük azt, hogyan menekültünk meg valamilyen veszélyből, azt meg különösen nem, hogyan értünk „biztos kikötőbe”.
Használjuk ki életünk szélcsendjeit. Használjuk ki arra, hogy felidézzük Isten csodás tetteit az életünkben. Használjuk ki a derűs időt, hogy az imában együtt legyünk azzal, akit szeretünk. S minél többet vagyunk, annál erősebbekké válunk, és a viharok közepette sem esünk majd pánikba, mert mindig a fülünkbe cseng az isteni hang: „Én vagyok, ne féljetek!” Amen.
Róm 12,6-14 Nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest. Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok. A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak. Segítsetek a szenteken, ha szükségben vannak, gyakoroljátok a vendégszeretetet. Áldjátok üldözőiteket, áldjátok, s ne átkozzátok. Mt 9,1-8 Abban az időben Jézus beszállt a bárkába, átkelt a tavon, és városába ment. Ott egy hordágyon fekvő bénát hoztak hozzá. Hitüket látva Jézus e szavakkal fordult a bénához: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak a te bűneid!” Néhány írástudó erre azt gondolta magában: „Ez káromkodik.” Jézus látta gondolataikat, és megkérdezte: „Miért gondoltok rossz dolgokat szívetekben? Mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttattak neked bűneid, vagy azt, hogy kelj föl és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” – ezzel a bénához fordult: „Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Az fölkelt, és hazament. Ennek láttán elcsodálkozott a tömeg, és dicsőítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek. *** Pünkösd után kezdjük olvasni a Szent Liturgiákon Pál apostol leghosszabb levelét, a Rómaiakhoz írt levelet. Ennek most lassan a végéhez közeledünk. Szent Pál a levélben egy olyan közösségnek ír, amelyet nem ismer személyesen, nem ő alapította, csak reméli, hogy egyszer eljut hozzájuk is. Terjedelmes levele ezért nem is konkrét problémákat érint, olyanokat, amelyek a közösségben fölmerülhettek, hanem általános kérdéseket, amelyek minden keresztény gyülekezetben napirenden voltak. A levél első, nagy részében az apostol, egyetlen, az első időkben még nagy jelentőségű témáról értekezik. Vajon azoknak, akik a pogányokból lettek keresztények, meg kell-e tartaniuk a zsidó vallás előírásait, a rituális parancsokat, a tisztasági előírásokat, amelyeknek se szeri, se száma, az áldozatok bemutatásának kötelezettségét és még sorolhatnánk. Pál arra a következtetésre jut, hogy azoknak, akik Jézus Krisztusban hisznek, már nincs szükségük bonyolult törvényekre, hiszen az üdvösségük nem abból ered, hogy különféle előírásoknak tesznek eleget, hanem egyedül Isten kegyelme az, amely üdvözíthet. A boldogságot senki nem érdemelheti ki, csak Isten adhatja meg azoknak, aki alázattal elfogadják tőle azt. Mindezt Szent Pál hosszú fejezeteken át taglalja. Levele végén, amelyből most fölolvastunk, mindenesetre szükségesnek tart néhány szempontot megemlíteni a mindennapi életre vonatkozóan. Nehogy azt higgyék a keresztények, hogy számukra már nincs semmilyen törvény! Igaz, hogy a régi, bonyolult előírások érvényüket vesztették, de az egyetlen parancsot, hogy „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, egyáltalán nem könnyebb megtartani. Igaz, hogy már nem kell bemutatni nap mint nap a különféle állat áldozatokat, amelyekre a zsidók olyan akkurátusan ügyeltek, hogy tudniillik az állat hibátlan legyen, ne legyen idősebb a kelleténél, hím legyen-e vagy nőstény és sorolhatnánk még., Ezek helyett, ahogy az apostol mondja, egész testünket kell „élő, szent és kedves áldozatul” felajánlani Istennek. Ez pedig semmivel sem egyszerűbb, mint időnként odavinni a templom elé egy bárányt vagy egy kecskét. És Szent Pál, nehogy valami különleges dologra gondoljanak a hívek, rögtön el is magyarázza, hogy mit ért ezalatt. „A nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak” – mondja, hát ki-ki a saját módján szolgálja a közösséget úgy, ahogy tudja, és mindezt úgy, mintha magának az Úrnak szolgálna. Ez a keresztények új áldozata. Ha ma szolgálatról, hivatásról beszélünk, mindenki a papra gondol, pedig az adományok listáján, amelyet Pál ismeretet, ez csak egy a sok közül, még csak nem is az első helyen áll. Az, aki anyagilag tudja segíteni a többieket, akkor tegye azt. Az, aki gondozással, segítségnyújtással, betegápolással, akkor tegye azt. Van, aki tanítással – és itt Pál elsősorban a hit tanítására gondolt –, de valójában minden pedagógusnak úgy kellene tanítania, hogy akár fizikát, akár földrajzot tanít, azon valahogy „átragyogjon” a hite. Az, aki ahhoz ért, hogy meghallgasson, vigasztaljon másokat, akkor tegye azt. Mindenki tegye a maga dolgát a közösségben, mégpedig úgy, hangsúlyozza az apostol, hogy senki ne képzelje magát többnek a másiknál, mert mindannyian egy testnek vagyunk a tagjai. A ma hallott evangéliumi szakasz nagyszerűen szemlélteti, milyen nagy dolgok mennek végbe, ha ezt komolyan vesszük. Egyetlen momentumra szeretnék rámutatni. A beteg, akit Jézus meggyógyít, nem saját lábán jön, hiszen béna. Hordágyon hozzák. Jézus pedig, ahogy az evangélium kiemeli, „hitüket látva” teszi a csodát. „Hitüket látva”, tehát nem csak a béna ember hitéről van szó, hanem azokéról, akik fáradtak, tettek érte. Általában az az elképzelés él a fejünkben, hogy Jézus azért tett csodákat, hogy higgyenek benne. Nos, a csoda nyilvánvalóan a hit megerősítésére szolgál, de az sem kérdéses, hogy Jézus csak ott tudott csodát tenni, ahol hitre talált. Saját szülővárosában alig tett néhány csodát, mert nem hittek benne. A hit a csoda előfeltétele, nem pedig fordítva. A szóban forgó jelenetből pedig az is nyilvánvaló, hogy amikor az evangélium hitről beszél, akkor nem érzelmekről, érzésekről van szó, hanem konkrét tettekről. Mert a hit ilyenekben nyilvánul meg. Ha csak azokra a segítőkre, barátokra gondolunk, akik ezt a beteg embert Jézus elé hozták, vajon az ő szívükben lehetett-e kétely? Lehetett. Miért ne lett volna. De az, hogy vették a fáradságot, és elhozták őt, ki tudja, milyen messziről, azt mutatja, hogy valamiben hittek. Ugyan minek cipelték volna azt a bénát, ha nincs bennük valami hit? A hit nem valami misztikus dolog, nem fennkölt gondolatok együttese, hanem a mindennapi életet egész elevenen érintő tettek. A kételyek önmagában nem annak a jelei, hogy hiányzik a hit. És fordítva is igaz. Hiába a szavak, ha nincs mögötte cselekedet. Ez természetesen nem csak a lelki életre vonatkozik, hanem az élet minden területére. Ha valaki becsülettel befizeti a nyugdíjjárulékot, akkor azáltal hitet tesz amellett, hogy a szociális gondoskodás működik az államban. Ha nem fizeti be, azzal kifejezi, hogy nem hisz a rendszerben. A hit nem az érzelmek, és nem is a szavak szintjén mutatkozik meg, hanem tetteinkben. Pontosan olyan tettekben, amelyekre Pál apostol buzdít a ma hallott szakaszban. Tanulságos kis történet, miszerint a nagy aszály idején a pap könyörgő körmenetet hirdet a faluban. Sokan eljönnek, mindenki kezében ott az énekeskönyv, a rózsafüzér. Egyetlen kislány akad a tömegben, akinek ugyan nincs könyve, de helyette ott szorongatja a kis esernyőt. A példát fordítsuk le néhány konkrét helyzetre! Hányan mondják a templomba járó fiatalok közül is, hogy nem mernek megházasodni, mert félnek, nem tudják megtartani ígéreteiket? De hiszen a keresztény házasság éppen azért keresztény, mert Isten áldása van rajta, mert hisszük, hogy önerejéből senki semmilyen ígéretet nem képes megtartani, de Isten kegyelmével, igen! Hányan mondják hívő házaspárok közül is, hogy nem mernek több gyermeket vállalni, mert félnek, hogy az anyagiak hiányoznak arra, hogy tisztességgel fölneveljék őket? Elég lett volna, ha ezernyi felmenőnk közül csak egyvalaki kételkedik abban, hogy Isten meg fogja segíteni a jövőben, akkor ma nem lennénk itt. Jó, ha ilyen szemmel is megvizsgáljuk életünket. Vajon tetteink, terveink tanúságot tesznek-e hitünkről? Ahol úgy találjuk, hogy mi kevesek vagyunk, hogy van még mit növekednünk a hitben, ott kérjük a Szentlelket, irányítsa ő a mi szándékainkat és tetteinket. Amen.
|