Pünkösd
| 
Pünkösd hétfőjén 8.15-kor utrenyét végzünk. A Szent Liturgia 9.00-kor kezdődik.
Pünkösd ünnepe nem a keresztények sajátja. Ahogy Húsvétkor is, Jézus itt is beteljesített egy régi, ószövetségi ünnepet. Új tartalmat adott az ünnepnek, újabb, teljesebb értelmet. Ez a nap Húsvét után az ötvenedik: ezt jelenti a neve is sok nyelvben, a magyar elnevezésben is ott rejlik az ószláv „ötven” szó. A zsidók Pünkösdkor emlékeznek meg arról az eseményről, hogy a nép az egyiptomi szabadulást követően – amire ugyebár ők Húsvétkor emlékeznek – a pusztai vándorlás során szövetségek kötött Istennel. Ez az a szövetségről, amelyet Isten kötött a néppel, miután Mózes a Hóreb hegyén megkapta törvényt, a törvényt jelképező két kőtáblát. A fizikai szabadulás után Isten lelki szabadulást kínál a törvény által: nép elé tárta az élet útját, és a halál útját. Aki megtartja a parancsokat, az megmarad az életben. Aki megveti Isten parancsait, annak sorsa a halál. A parancsok pedig nem nehezek: az ember tíz ujján meg tudja számlálni a legfőbb parancsokat, az ember két keze emlékeztet a két kőtáblára, és a tíz ujja a tíz parancsra, melyek szabályozzák az Isten és az emberek közötti, illetve az emberek egymás közötti viszonyát.
De bizony a zsidó nép sok keserű tapasztalatot szerzett arról, hogy a törvényt megtartani csak elvben egyszerű. Mert az ember szíve rosszra hajlik. S alighogy leért a hegyről Mózes a kőtáblákkal, a nép máris elmerült a bálványszobor, az aranyborjú imádásában. A próféták azonban azt hirdetik, hogy Isten nem hagyja annyiban a dolgot. Hogy eljön majd az az idő, amikor ő már nem kőtáblákra írja majd törvényét, hanem a szívekbe fogja írni. Amikor a törvény nem valami külső kényszer lesz az emberek számára, hanem teljesen természetes lesz az embernek, mert a szeretetből fakad majd. Nem parancsból, nem tekintélyből, hanem azért, mert szívéből szeretni fogja Istent. Jeremiás próféta így ír erről az eljövendő szövetségről: „Eljön az az idő – így szól az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről; mert ezt a szövetséget megszegték… Hanem ilyen lesz az a szövetség: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok.” Ezekiel próféta jövendölését pedig tegnap hallottuk a vecsernyén: "Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek."
Ez a szövetség, amelyet Jézus föltámadása után Isten ötven nappal megkötött az ő új népével. Mindazokkal, akik az ő Fiában hisznek. Egy néppé tette őket, annak ellenére, hogy annyiféle nációból, nyelvből, származtak már az első napokban is, ahogy hallottuk az Apostolok Cselekedeteiből a nyelvek csodáját, amikor a Jeruzsálemben ki tudja, hány helyről összejött zarándok mind a maga nyelvén hallotta beszélni a tanulatlan apostolokat. Isten valóban beteljesítette ezt az ígéretét is: minden hívőnek megadja a Szentlelket, és mindenkinek közvetlen útja van őhozzá. A régi pogányok és a zsidók vallásában tulajdonképpen a papok voltak, akik imádkoztak, nekik volt közvetlen útjuk az Istenhez, ők mutatták be az áldozatot. Jézus Krisztus Egyházában mindenki közvetlen szólíthatja meg imában az Atyát, mindenki együtt mutatja be itt az áldozatot a templomban, amit a pap csak vezet. "Isten elküldte a szívünkbe Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: Abba, Atyánk!" - mondja Szent Pál apostol. Mindenki közvetlenül ismeri Istent, aki magát, amennyire csak az ember föl tudja fogni, ezen a pünkösdi ünnepen teljesen kinyilatkoztatta magát, hiszen az első tanítványok megértették, hogy ki is az a Szentlélek, akire eddig Jézus csak utalt. Megértették, nem az értelmükkel, hanem a szívükkel. Föltárult nekik a Szentháromság titka.
Szokás ezt a napot az Egyház születésnapjának is nevezni. De valójában az Egyházat a mennyi Atya a világ teremtése óta készíti elő. Ahogy az ember léte sem ott kezdődik, amikor megszületik, úgy az Egyházé sem. Az Egyház léte már azzal elkezdődött, hogy az Isten szövetséget kötött az emberrel, hogy kiválasztotta a zsidó népet. Aztán valamiképpen ott fogan meg az Egyház a titkos vacsorán, amikor Jézus megalapítja az Eucharisztiát, amelyből élünk hétről-hétre. És szent Atyáink olyan szépen magyarázzák, hogy az Egyház születése akkor történik igazán, amikor Jézus kileheli Lelkét a kereszten, átadja Lelkét az Egyháznak, amely az ő oldalából fakadó víz és vér által él, a keresztség és az Eucharisztia által.
A mai evangéliumban Jézus szavait hallottuk, amelyet az egyik ünnep utolsó napján mondott a jeruzsálemi templomban. Nem a Pünkösd volt ez az ünnep, hanem a sátoros ünnep, amikor a zsidó zarándokok zöld lombsátrakban laktak néhány napig Jeruzsálemben és környékén, a negyven évig tartó pusztai vándorlásra emlékezve. A szertartás része volt, hogy az egy hétig tartó ünnep minden napján a papok vizet merítettek Siloe forrásából, és azzal öntözték körbe az oltárt. Erre mondja Jézus: „Aki szomjúhozik, jöjjön hozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, annak bensejéből az élő víz folyói fakadnak”. János evangélista megjegyzi, hogy ezt Jézus a Szentlélekről mondta. Aki valóban olyan lesz, mint a belső forrás: akik hisznek Jézusban, azok nem külső dolgokban fogják keresni vigaszukat, hanem egyedül benne. De Jézus mondását másképpen is lehet olvasni, attól függ, hová helyezzük a pontot az eredeti szövegben. „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz. Az ő bensejéből, élő víz folyói fakadnak.” A görög szöveg értelmezhető így is. És ebben az értelemben Jézus az, akinek a bensejéből az élő víz folyói fakadnak. Ott, a kereszten, amikor ő életét adja azért, hogy megszülethessék az Egyház, a keresztségből és az Eucharisztiából, amelyet a az ő oldalából kiömlő vér és víz jelez.
Ha ez a mai nap az Egyház születésnapja, akkor csak abban az értelemben, hogy az apostolok, akik Jézus föltámadása és mennybemenetele után együtt maradtak és imádkoztak, Pünkösd ünnepén kiállnak a nyilvánosság elé, és már bátran hirdetik, hogy milyen különös és csodálatos eseményeknek voltak a tanúi. Eddig féltek, bezárkóztak, még Jézus is csak a zárt ajtókon át jutott be hozzájuk, s először még tőle is megijedtek. Most a Szentlélek bátorságot önt beléjük, és megváltoztatja a szívüket. Pontosan úgy alakul minden, ahogy Isten a próféták által megígérte: nem a törvényeit változtatja meg, nem a körülményeket, hanem a benne hívők szívét. Jézus föltámadásával a világban látszólag semmi változás nem történt. A változás, ami végbement és végbemegy, az a szívekben történik. Az apostolok kilépnek a bezártságból, és az Egyház elkezd növekedni.
És valahol ez minden keresztény hivatása. Mindenkit erre indít a Lélek, amit kaptunk. Hogy kilépjünk magunkból. Egyrészt egész általános értelemben, vagyis, hogy ne magunknak éljünk, hanem azt, amit kaptunk az Atyától, azt mások növekedésére fordítsuk. Másrészt konkrétan a hitünk kapcsán, hogy mi is megosszuk másokkal azokat a csodálatos történéseket, amelynek a magunk életében tanúi vagyunk. Hogy át tudjuk adni a hitünket a ránk bízottaknak, ne csak a papok, hanem minden keresztény, mert mindenki erre van meghívva. Nem feltétlen szavakkal, nem azáltal, hogy prédikálunk egymásnak. Hanem, amint a zsoltárban énekeltük a Liturgia elején, ahogy „az egek beszélik Isten dicsőségét, és az ő kezei alkotmányát hirdeti az égboltozat. Nem sustorgással, nem dadogással, hogy ne lehetne érteni: az egész földre elhat az ő szózatuk.” Ahogy a természet puszta létével hirdeti Isten jóságát, úgy segítsen bennünket a Szentlélek, hogy mindennapi életünkkel ugyanazt tehessük. Amen.
Húsvét VII. hete
|
Jn 17,1-13
Azon időben Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett. Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, s nekem adtad őket, és megtartották tanításodat. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik. El is fogadták, s ezzel valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid - hiszen ami az enyém, az a tied, s ami a tied, az az enyém -, és én megdicsőültem bennük. Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, így beteljesedett az Írás. ost visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen.
***
Amikor Isten megváltót ígért a zsidó népnek és általa az egész emberiségnek, akkor nem fedte föl, ki is lesz ez a személy. A próféták jövendöltek valakiről, aki majd megszabadítja a népet mindattól, aminek a fogságában van, de hogy ezt a szabadítót hogyan kell elképzelni, arról nem szóltak. Inkább csak különös jelzőkkel, címekkel illették az eljövendő uralkodót, említették úgy mint a Messiás, ami görögül Krisztus, magyarul pedig fölkent vagy Emberfia.
Jézus magát sem nevezte sosem Messiásnak. Még Keresztelő János is, aki pedig azért jött, hogy előkészítse a Megváltó művét, úgy tűnik, hogy elbizonytalanodott. „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?”, kérdeztette Jézust, amikor már Heródes börtönbe vetette. A János által küldött néhány tanítványnak Jézus nem ad közvetlen választ, de szavai világosak: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.”
Bármennyire is talányos ez az utolsó mondat, jelzi, hogy a Messiás általi szabadítás nem automatikus. Csak az boldog, aki nem botránkozik meg Jézusban. Aki elfogadja őt olyannak, amilyen, és nem ragaszkodik ahhoz a képhez, amit magának eszkábált arról, hogy Istennek hogyan kellene megsegítenie őt. Az elmúlt vasárnapokon csupa olyan szakaszt olvastunk, amivel Jézus okot adhatott a botránkozásra. Messiásként tűnt föl, és olyan jeleket művelt, amelyek felülmúltak minden várakozást. Ugyanakkor más szempontból nem azt hozta el, amit vártak az emberek. Halottakat ugyan föltámasztott, de a társadalmi elnyomás, a rómaiak uralma nem szűnt meg az országban. Nagyszerű csodákat tett, de lehet, a többség beérte volna valami kevesebbel, hétköznapibbal. És amin még többen megütköztek: Jézus magasabbra helyezte magát a törvénynél. Szabadon értelmezte annak előírásait. Ami pedig a leginkább megdöbbentő: Istenről olyan személyesen beszélt, mint egy földi apáról. Ahogy János megjegyzi, éppen azután, hogy Jézus a Betheszda fürdőnél talpra állította a bénát: „A zsidók ezután még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel”.
Jézus húsvét után negyven nappal fölment a mennybe. Eltűnt a tanítványok szeme elől. Ők pedig visszatértek Jeruzsálembe, együtt voltak az imádságban, és minden bizonnyal próbálták megérteni, ki is ez a Jézus valójában. Mit jelent mindaz, amit ő magáról mondott? És ahogy imádkoztak és olvasták a szent iratokat, a prófétákat, lassan-lassan kezdett megvilágosodni előttük, hogy Jézus nem csak ember. Éppen múlt csütörtökön, a mennybemenetel ünnepén olvastuk a vecsernyén ezt a szép szakaszt Izaiás próféta könyvéből: „Minden nyomorúságukban nem követ vagy angyal, hanem az Isten arca szabadította meg őket; szeretetében és szánalmában maga váltotta meg őket”. Az apostolok megértették, hogy Isten nem valaki mást küldött, hogy segítsen az embereknek, hanem ő maga jött el Fia személyében. Lassan kezdték megérteni a Szentháromság titkát. Azt a titkot, ami felfoghatatlan, de tömören mégis meg lehet valahogy ragadni ebben az egy mondatban: Isten egy, de nincs egyedül.
Az apostolok a Szentháromság fényénél ezt és sorra a többi jövendölést kezdték megérteni. Kezdve a Teremtés könyvének első mondatánál, hogy „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság”. Felfogták a tanítványok, hogy Jézus nem teremtmény. Ő mindig az Atyával volt. Isten soha nem volt egyedül. Ott volt az Atyával a Szentlélek, aki lebegett a vizek fölött, és az ő egyszülött Fia, az ő Igéje, az ő teremtő szava. Igének, szónak mondja a Szentírás, mert olyan elválaszthatatlan az Atyától, mint ahogy az ember szava az embertől. János evangélista evangéliumának elején mintha csak újra értelmezné a Teremtés könyvét: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”. Már a világ teremtése előtt ott volt az Atya mellett az ő Fia, az ő „Szava”, „Igéje”, amely által mindent teremtett.
Ezt a vasárnapot, amely félúton van a mennybemenetel és pünkösd ünnepe között, Egyházunk az első Egyetemes zsinat atyái emlékének szenteli. 325-ben ült össze ez a zsinat, amelyen az akkor már Ázsiától az Atlanti óceánig terjedő Egyház püspökei jöttek össze. Akkorra már megszűnt a keresztényüldözés, az Egyház szabadon élt. És pontosan ezen a napon, Húsvét hatodik vasárnapján gyűltek egybe a püspökök is. Minden bizonnyal a Szentlélek műve ez, mert ahogy az apostolok a Húsvét és Pünkösd közötti időben át- és átelmélkedték, ki is ez a Jézus, úgy ezek a Szent Atyák is ebben az időben ültek össze, hogy ugyanazt tegyék, és a saját koruk nyelvén megfogalmazzák, kicsoda Jézus Krisztus. Imádságos együttlétük gyümölcse az a szöveg, amit ma Hiszekegynek, hitvallásnak nevezünk. Ebben a hitvallásban voltaképpen minden szó a Szentírásból való. Csupán annak rövid összefoglalása. Egyetlen szó kivételével: egyvalóságú. Vagy, ahogy a római katolikusok által használt fordításban pontosabban olvasható: egylényegű. Ez a szó görögül „homousziosz”. Egyesek voltak képesek elhinni, hogy Jézus nem teremtmény, hogy ő az Atyával egylényegű. Ismét „megbotránkoztak” benne, mint ahogy kortársai is. „Ugyan hogy is lehetne, hogy Isten ennyire közel jön az emberhez, hogy bepiszkolja magát ezzel a világgal?” Ezek azt mondták, hogy Jézus nem egylényegű az Atyával, csak hasonló, azaz „homoiusziosz”. Egyetlen „i” betű a különbség a görögben. Ez az alapja annak a híres i-vitának, amiről Madách az Ember tragédiájában olyan megvetően ír, miszerint a keresztények egy „i” betű miatt ölik egymást. Csakhogy egy „i”-nek óriási jelentősége lehet! Nem mindegy, hogy valaki gaz ember, vagy igaz ember. Az első zsinat éppen azért ült össze, mivel egyesek azt állították, hogy Jézus nem egylényegű az Atyával – ahogy mi például emberek mind egylényegűek vagyunk, vagyis mindannyian emberek – hanem Jézus csak „hasonló” az Atyához, vagyis valójában csak ember. Márpedig egy ember embert nem válthat meg. Az emberiség nem tudja kihúzni magát a pusztulásból és az enyészetből, mint ahogy a mesebeli Münchausen báró a saját hajánál fogva húzta ki magát és lovát a mocsárból. Ha nem Isten maga jön el, hogy megváltsa az embert, akkor nincs is igazi üdvösség.
A mai evangéliumban Jézus titkos vacsoráján elmondott imáját hallottuk. Ebben a szövegben látták a zsinat Atyái legnagyobb bizonyítékát annak, hogy Jézus az Atyával egylényegű Isten. Jézus és az Atya egy. De többről is van itt szó. Jézus a benne hívők egységéről beszél. Az ember Isten képére van teremtve, és ebből az következik, hogy senki közülünk nem önmagának lett teremtve. Senki nem önmagának él. Hanem azért, hogy a szeretetnek ugyanaz az erős köteléke kössön össze minden embert, mint amely összeköti a Fiút az Atyával. Tudatában vagyunk, hogy ez ebben a világban nem sikerülhet. Kicsiben azonban megvalósítható. Ezt tanuljuk, mi emberek, ezt tanulja a férj és a feleség a házasságban, ezt tanulják a testvérek a családban, ezt tanuljuk az egyházközségben. Mindez az intézmény, a házasság, a család, a rokonság, a barátok arra való, hogy szoktassuk magunkat a szeretetnek ehhez a számunkra ésszel még felfoghatatlan közösségéhez, ami vár ránk az örökkévalóságban. Mintegy iskolaként szolgál számunkra mindez.
Szoktuk Jézus imáját az ökumenikus héten idézni, általában a keresztények egységére vonatkozóan: „Legyenek mindannyian eggyé annak erejében, ahogy te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned! Ők is legyenek bennünk”. Itt azért sokkal többről van szó, mint valami látványos, intézményi egység. Itt Jézus az embert hívja meg a Szentháromság közösségébe. Ez a mi nagy vigasztalásunk. Hogy senki sincs magányra – érezze magát most akármilyen egyedül is–, örök magányra teremtve hanem örök közösségre egymással és a Szentháromsággal. Amen.
Szertartások Húsvét VI. hetében
| 
Abban az időben Jézus útközben látott egy születésétől vak embert. Tanítványai pedig megkérdezték tőle: „Rabbi, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell nyilvánvalóvá válniuk benne. Nekem addig kell végbevinnem annak tetteit, aki küldött, amíg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” Ezt mondva a földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat pedig a vak szemére kente, és azt mondta neki: „Menj el, mosakodj meg a Siloe tavában”, ami annyit jelent: „küldött”. Elment tehát, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok tehát, és akik azelőtt, mint vakot látták őt, megkérdezték: „Nem ez-e az, aki itt ült és koldult?” Némelyek azt állították, hogy ő az, mások pedig, hogy „hasonló hozzá.” Ő pedig azt mondta, hogy „Én vagyok”. Erre megkérdezték tőle: „Hogyan nyílt meg a szemed?” Elmondta nekik: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szememet, és azt mondta nekem: Menj a Siloe tavához, és mosakodj meg! Elmentem tehát, megmosdottam, és látok.” Erre megkérdezték tőle: „Hol van ő?” Azt felelte: „Nem tudom.” Elvitték a farizeusokhoz azt, aki egykor vak volt. Szombat volt pedig, amikor a sarat csinálta Jézus, és megnyitotta a szemét. Ismét megkérdezték tehát tőle a farizeusok, hogyan nyerte vissza a látását. Ő pedig elmondta nekik: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és látok.” Azt mondták erre a farizeusok közül némelyek: „Ez az ember nem Istentől való, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azt mondták: „Hogyan tehet bűnös ember ilyen csodajelet?” Így szakadás támadt közöttük. Azért hát tovább faggatták a vakot: „Mit tartasz arról, aki megnyitotta a szemedet?” Ő pedig azt felelte, hogy próféta. De a zsidók sehogy se hitték el róla, hogy vak volt, és hogy visszanyerte a szeme világát, amíg oda nem hívták az újra látó ember szüleit, és megkérdezték őket: „Ez-e a ti fiatok, akiről azt mondjátok, hogy vakon született? Hogyan lát tehát most?” A szülei ezt válaszolták: „Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és hogy vakon született. Azt viszont, hogy most miképpen lát, nem tudjuk. Vagy, hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Kérdezzétek meg őt, hisz megvan a kora, beszéljen ő magáról!” A szülők azért beszéltek így, mert féltek a zsidóktól. A zsidók ugyanis már elhatározták, hogy ha valaki Őt Krisztusnak vallja, ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: „Megvan a kora, őt kérdezzétek.” Másodszor is hívatták tehát azt az embert, aki vak volt, és azt mondták neki: „Adj dicsőséget az Istennek! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.” Ő ezt felelte tehát nekik: „Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok, hogy vak voltam, és most látok.” Erre újra faggatni kezdték: „Mit csinált veled? Hogyan nyitotta meg a szemed?” Ezt válaszolta nekik: „Mondottam már nektek, de nem hallgattátok meg. Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is az ő tanítványai lenni?” Erre becsmérelték, és azt mondták neki: „Te vagy az ő tanítványa! Mi viszont Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de hogy ez honnét való, nem tudjuk.” Az ember így felelt nekik: „Éppen az a csodálatos, hogy nem tudjátok, honnét való, mégis megnyitotta a szememet. Tudjuk viszont, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, hanem aki istenfélő és teljesíti akaratát, azt meghallgatja. A világ kezdetétől sem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon születettnek a szemét. Ha ő nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit.” Azt felelték neki: „Mindenestül bűnökben születtél, és te oktatsz ki minket?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Isten Fiában?” Ő így felelt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ezt mondta neki Jézus: „Hiszen láttad is őt, és aki beszél veled, ő az.” Ő pedig így szólt: „Hiszek, Uram!”, és leborult előtte.
Az immár látó férfit belső világossága a saját társadalmával való konfrontációba sodorta. Őt mindenesetre már nem érdekelte, hogy kizárták a zsinagógából. Aki megvilágosodott, azt nem lehet eltéríteni. A sötétséget nem lehet sötétséggel legyőzni, másként kell fölvenni vele a versenyt, úgy hogy az ember világosságot gyújt. Nos, ilyen éles szembenállásra ritkán kerül sor ma köztünk, keresztények és a minket körül vevő világ között. De az annál gyakoribb, hogy megélünk valami örömöt a hitben, kapunk megvilágosodást itt a templomban, vagy másutt az imában, és visszatérve a hétköznapokba máris körbevesz minket a sötétség. Bizony hamar el tudják venni a kedvünket mindattól, ami Jézus tanításából lelkesített. Elég, ha kilépve a templomból valaki gorombáskodik velünk a buszon vagy egy mellettünk elhaladó másik autóban. Akkor kell nekünk megmaradnunk a világosságban. Nem engedni a sötétségnek, hanem megőrizni magunkban a Krisztussal való találkozás örömét. És ha a sötétségre világossággal tudok válaszolni, akkor biztos a világosság fog terjedni a világban. Amen.
A szamariai asszonyról nevezett vasárnap - evangéliumi szakasz és homília
|
Jn 4,5-42
Abban az időben Jézus Szamaria egyik városához érkezett, melyet Szikarnak mondanak, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus tehát olyan fáradt volt az úttól, hogy leült a kútnál. Körülbelül a hatodik óra volt. Odajött egy asszony Szamariából vizet meríteni. Jézus megszólította: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet vegyenek. A szamariai asszony így válaszolt: „Hogyan kérsz te zsidó létedre inni tőlem, holott szamariai asszony vagyok?” A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal. Jézus ezt felelte neki: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki azt mondja neked: »Adj innom«, te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.” Az asszony így szólt: „Uram, nincs is vödröd, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk a kutat adta, és amelyből ivott ő maga, a fiaival és az állataival együtt?” Jézus azt mondta neki feleletül: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet én adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony így szólt: „Uram, add nekem ezt a vizet, hogy ne szomjazzam többé, és ne járjak ide meríteni!” Jézus így felelt: „Menj, hívd el a férjedet, és gyere ide!” Az ezt válaszolta: „Nincs férjem”. Jézus erre azt mondta neki: „Jól mondtad, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az nem férjed. Ezt helyesen mondtad.” Az asszony ekkor így szólt: „Uram, látom, próféta vagy. Atyáink ezen a hegyen imádkoztak, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van a hely, ahol imádkozni kell.” Jézus azt felelte: „Asszony, hidd el nekem, hogy elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és most van, amikor az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya is ilyeneket keres, akik így imádják őt. Lélek az Isten, és akik imádják őt, Lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony azt felelte rá: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Amikor ő eljön, kijelent mindent nekünk.” Jézus erre megmondta: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Ekkor odaérkeztek tanítványai, és csodálkoztak, hogy asszonnyal beszélget. De egyikük sem mondta: „Mit akarsz tőle?” vagy: „Mit beszélsz vele?” Az asszony pedig otthagyta a korsóját, elment a városba, és azt mondta az embereknek: „Gyertek, lássatok egy embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Vajon nem ő-e a Krisztus?” Ők kimentek a városból, és odajöttek hozzá. Közben a tanítványok kérték őt: „Rabbi, egyél!” De ő azt felelte: „Van ennivalóm, amiről ti nem tudtok.” A tanítványok erre tanakodni kezdtek egymás között: „Talán csak nem hozott neki valaki enni?” Jézus erre megmagyarázta: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött engem, és elvégezzem az ő művét. Ugye azt mondjátok, hogy még négy hónap, és elérkezik az aratás? Íme, azt mondom nektek: Emeljétek föl szemeteket, és nézzétek a szántóföldeket, mert már fehérek, készek az aratásra. Az arató megkapja a jutalmát, és termést gyűjt az örök életre, hogy a vető együtt örüljön az aratóval. Ebben ugyanis igaz a mondás: Más az, aki vet, és más az, aki arat. Én azért küldtelek benneteket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, és ti az ő munkájukba álltatok bele.” Abból a városból sokan hittek benne a szamariaiak közül, az asszony beszéde miatt, aki bizonygatta, hogy „mindent elmondott nekem, amit csak tettem”. Amikor tehát a szamaritánusok odamentek hozzá, kérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. És sokkal többen hittek az ő tanítását hallva. Az asszonynak pedig azt mondták: „Most már nem a te beszéded miatt hiszünk, hanem mert magunk hallottuk, és megbizonyosodtunk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője, a Krisztus.”
***
Ebben a szent ötven napban, a húsvéti időben János evangéliumát olvassuk a Szent Liturgiákon. Ennek az egész evangéliumnak a közepe egy nagy vita. A zsidók, főként az értelmiségi és a vezető réteg, a farizeusok és írástudók meg a főpapok vitáznak Jézussal. Jézus állandó támadásnak van kitéve, mindig belekötnek a szavába vagy abba, amit teszt. Múlt vasárnap az evangéliumi szakaszban arról olvastunk, hogyan állította Jézus talpra a 38 éven betegen fekvő embert. Amennyire sokan voltak, akik ezután őt csodálták, annyian el is ítélték, mert Jézus megszegte a szombatra vonatkozó törvényt.
Ennek a törvénynek lényege, hogy egy zsidó ember szombaton semmi munkát nem végez, de még csak a mozgását is a lehető legszűkebbre csökkenti, éppen hogy csak annyi a megengedett, hogy el tudjon menni a zsinagógába. Több volt ez a zsidóknak, mint törvény. Ez volt az ő öntudatuk egyik záloga. A pogányoknak abban a hatalmas tengerében, amelyben ők éltek, azáltal, hogy megszentelték a szombatot, hitet tettek az egyetlen Istenben, aki a mindenséget a semmiből létrehozta, és a hetedik napon megpihent. Képletesen mondja a Szentírás, hogy Isten megpihent, talán azt akarva kifejezni, hogy amint egy munka vagy alkotás után az alkotó megáll, hogy megcsodálja saját művét, úgy gyönyörködött Isten is a teremtésében, amit létrehozott. A zsidók számára a szombat büszkeségük alapja lett. Ők mások, mint a tudatlan, tévelygő pogányok, akik csillagokat, fákat, bálványszobrokat imádnak. Ők az igazság birtokában vannak. Még akkor is, ha most más népek hatalmasdoknak rajtuk, az elnyomó rómaiak. De akkor is ők állnak magasabban, mert ők ismerik Isten útjait, a törvényt.
És akkor jön Jézus, aki, úgy tűnik, fittyet hány erre a szent törvényre. Megsérti a zsidó önérzetet. És ráadásul úgy beszél magáról, mintha Isten neki különleges hatalmat adott volna arra, hogy a törvényt figyelmen kívül hagyja. Ez volt, ami kiváltotta a zsidó vezetők haragját. Hiába mondja Jézus, hogy a szombat van az emberért, nem az ember a szombatért, hogy minden törvénynek csak addig van értelme, amíg az embert szolgálja. Így a szombat megszentelése is ritmust ad az emberi életnek. Lehetőséget a felfrissülésre. A zsidók szemében Jézus már törvényszegő. Ezért a sok vita, amiről a János evangéliuma beszámol. Éppen a mögöttünk álló hét szerdáján, a húsvéti idő közepén is arról olvastunk, hogy Jézus fölment a templomba tanítani, s ott nekiestek a zsidók. Ő már tudta, hogy az életét is készek lennének kioltani. Ezért fordult hozzájuk, mintegy kérlelő hangon: „Ne látszat szerint ítéljetek! Igaz ítélettel ítéljetek!” Vagyis: kerekedjetek felül a büszkeségeteken, az előítéleteiteken! Azt nézzétek, mennyi jót tettem másokkal. S ha sértve érzitek magatokat valamely beszédem miatt, akkor inkább vizsgáljátok meg magatokban, miért érzitek magatokat sértve? Talán mégis van valami igazság abban, amit mondtam? A zsidók nagy része mégsem volt képes felülemelkedni önérzetén, gőgjén, előítéletein. Való igaz, hogy Jézus beszédei nem mindig voltak kellemesek a fülnek. És nem is mindig voltak könnyen érthetők. De ha egy csöppnyi nyitottság is lett volna azokban, aki hallgatják, akkor talán felismerik, hogy Isten fia. Jézus azt üzeni nekik: „Ha valaki kész megtenni Atyám akaratát, fel fogja ismeri, hogy ez a tanítás Istentől való-e, vagy hogy én magamtól szólok.” Igen, akiben a készség már megvan, hogy Istennek tetsző életet él, az előbb-utóbb meg fogja ismerni az igazságot.
A mai evangéliumi szakasz által leírt találkozás a vitáknak ebben a meddő sivatagában olyan, mint egy oázis. Találkozás, amely igazi párbeszéddé alakul. Pedig minden körülmény ellene játszik: egy zsidó férfi nem áll szóba idegen nővel, a zsidók pedig általában messze elkerülték a szamaritánus népet, mert amolyan szektánsoknak tartották őket, rosszabbaknak, mint a pogányokat. És Jézus meg a szamariai asszony között mégis kialakul egy őszinte, mély párbeszéd. Hogyan? Úgy, hogy mind a ketten leküzdik az előítéleteket. Jézus is, meg az asszony is. Jézus szóba áll az asszonnyal, aki ráadásul szamariai, az asszony pedig bizalmat szavaz Jézusnak. Nem ragad meg a látszatnál, mint sok zsidó, aki hallotta Jézust, látta a csodáit, de magában azt gondolta: „Ugyan, mit játsza ez itt meg magát, hiszen tudjuk, hogy egy eldugott faluból jött, az apja egy egyszerű ács. Mit beszél nekünk Istenről, mi tudjuk, milyen Isten, nem kell nekünk róla beszélni.” Milyen tragikus, hogy Isten Fia a világba jött, hogy megismertesse velünk Istent, hogy elmondja, milyen is ő valójában, de az emberek nagy része nem hallgatott rá, és nem hallgat ma sem. Megvan nekik a maguk képe Istenről, ne akarjon azon senki változtatni. Még maga Isten se!
És az érdekes az, hogy ez az egyszerű, tudatlan asszony, megértette és megőrizte a szívében mindazt, amit hallott Jézustól. Hiszen senki más nem volt velük; az apostolok elmentek élelmet venni. S ha olvashatunk ebben az evangéliumban a párbeszédről, nyilván csak azért, mert ő megjegyezte Jézus szavait. Azt a tanítást, amit akkor hirtelen bizonyára meg sem értett. Hiszen Jézus sokszor talányosan beszélt. Van értelme a szavaknak külön-külön, de első hallásra az egész értelme nem tárul föl. De Jézus nem azért beszél így, hogy próbára tegye hallgatói türelmét. Hanem azért, mert nem földi dolgokról szól. És arról, ami nem ennek a világnak a dimenzióiba tartozik, nem lehet másként szólni, csak képes beszédben. Ennek a párbeszédnek a központi gondolata a víz. A kútnál játszódik, Jézus vizet kért, aztán az asszony kér tőle örök életre szökellő vizet, aztán otthagyja a korsóját a kútnál. Minden a víz körül forog. De mit akar jelenteni ez a sok beszéd a szomjúságról meg a vízről, amely örök életre szökell? Azt, hogy az Isten ismeretének a vágya minden ember szívébe van írva. Hogy semmi a világon ki nem elégítheti, meg nem nyugtathatja az embert, csak ha rátalál Istenre. Keresheti a biztonságát a külsőségekben, mint farizeusok és a zsidó vezetők, keresheti boldogságát az anyagiakban, mint a földi víztől, csak újra szomjas lesz, keresheti az emberi kapcsolatokban, mint a szamariai asszony, akinek öt férj sem volt elég. „Csak Istenben nyugszik meg a lelkem, mert tőle jön reménységem. Mert ő az én Istenem és szabadítóm, oltalmazóm, hogy meg ne tántorodjam” – mondja a zsoltár. Semmi földiben meg nem találja az ember a békéjét. De ha ezt megérti, akkor előbb-utóbb a Jézus megadja neki a Szentlelket, az Isten közelségét, amely egyedül oltja a szomjat. És annak az embernek a Szentlélek felnyitja a szemét, és megismeri Jézusban az Isten fiát, aki szeretetből eljött közénk, hogy ő is átélje velünk emberi testen a szomjúhozást és az éhezést, a fájdalmat és a halált.
„Eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres” – mondja Jézus az asszony kérdésére, hogy kinek van igaza, a zsidóknak-e vagy a szamariaiaknak: hol kell az igaz istentiszteletet bemutatni. Megélhettük az elmúlt néhány hétben Jézus tanításának az igazságát: az igazi imádók Lélekben és igazságban imádják az Istent. A mi istentiszteletünk nincs ehhez a helyhez kötve, sem más épülethez. A keresztények templomai nem azért szentek, mert ezek a falak különleges erővel rendelkeznek, hanem azért, mert mi, amikor egybegyűlünk, együtt Isten temploma vagyunk, Krisztus teste. Igen, szobánk rejtekében is lát minket a mennyei Atya, de amikor együtt vagyunk, akkor Krisztus jelenik meg közöttünk. Ezzel az örömmel és nagy hálával a szívünkben vegyünk most részt az Eucharisztián, folytatva a mindennapokban a mi igaz imádásunkat, Lélekben és igazságban. Amen.
Szertartások Húsvét IV. hetében - május 3-10.2020. május 03. vasárnap, 18:36 | | | Hétfő 18.00 -- Paraklisz Kedd 8.00 -- Paraklisz 18.00 -- Vecsernye (az Ünnepfelezés előestéjé) Szerda, Húsvét ünnepfelezése 8.00 -- Szent Liturgia (létszámtól függően a kápolnában vagy a templomban) Vízszentelés Csütörtök 18.00 -- Paraklisz Péntek 8.00 -- Paraklisz Szombat 18.00 -- Vecsernye Vasárnap 10.00 -- Szent Liturgia  Â Az inaszakadtról nevezett vasárnap2020. május 02. szombat, 20:43 | | |
ApCsel 9,32-42
Abban az időben Jézus fölment Jeruzsálembe. Jeruzsálemben, a Juh-kapunál van egy fürdő, amelynek héberül Beteszda a neve. Öt oszlopcsarnoka volt. Nagyon sok beteg feküdt bennük: vakok, sánták, bénák, akik várták, hogy a víz megmozduljon. Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki először lépett be a víz felkavarodása után, meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is. Volt pedig ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, tudva azt is, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd ágyadat, és járj!” Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. Ezért a zsidók rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van, nem szabad vinned ágyadat.” Így felelt nekik: „Aki meggyógyított, az mondta nekem: Fogd ágyadat, és járj!” Erre megkérdezték tőle: „Ki az az ember, aki azt mondta neked: Fogd ágyadat, és járj?” A meggyógyított ember azonban nem tudta, hogy ki volt, mert Jézus az odasereglett népsokaság miatt elment onnét. Később Jézus találkozott vele a templomban, és azt mondta neki: „Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen!” Erre az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította.
***
Az előző húsvéti vasárnapokon az evangéliumi szakaszok magának a feltámadásnak a tényét világították meg különböző oldalakról. A mai naptól kezdve három vasárnapon át három olyan szakaszt hallunk János evangéliumából, amelyek visszavezetnek bennünket a Jézus halála előtti, vagyis földi életének idejébe. János evangéliumának elbeszélései távol állnak az oknyomozó történetírástól. Míg a többi evangélistának elsősorban az állt szándékában, hogy az események valódiságát hiteles adatokkal támassza alá, utánajárva azoknak, kikérdezve szemtanúkat is, János, aki a hagyomány szerint idős korában írta meg evangéliumát, sajátos fényben szemléli ezeket a régmúlt történéseket. Olykor az a benyomásunk, mintha a föltámadott Jézus lépne vissza az időben, mintha ő gyógyítaná meg az inaszakadtat a Beteszda fürdőnél, mintha ő beszélne a szamariai asszonnyal a kútnál, mintha ő nyitná meg a vakonszületett szemét. János evangélistának a feltámadás fényénél az apró részletek, a jelentéktelennek látszó gesztusok félreérthetetlen jelekként tűnnek föl, egy-egy elejtett szó isteni kijelentésnek. A három epizód, amelyet a mai vasárnaptól hallunk — az inaszakadt, a szamariai asszony és a vakonszületett története — valójában három találkozás. Jézus egyetlen alkalommal sincs teljesen egyedül, de minden más szereplő háttérbe kerül. Amikor Jézus valakihez odafordul, akkor csak az illető van jelen számára. Mind a három személy valamiképpen az emberiséget képviseli. Az inaszakadt is Ő a tehetetlen, magára hagyott ember. A bénultságban lévő ember, aki talán már a saját gyógyulását sem kívánja, mert nem is emlékszik arra, milyen egészségesnek lenni. Mindenféle állapotot, legyen szó testi vagy lelki bénultságról, meg lehet szokni, vagy, talán helyesebben: minden élethelyzetbe bele lehet fásulni. Az öröm érzése, amely Húsvét első napjaiban olyan felszabadítóan hat, idővel megkopik. Eltelik néhány nap, néhány hét, és az ajkunkról felhangzó „Föltámadt Krisztus halottaiból” már nem hat olyan lelkesen. Elbizonytalanodunk. Vajon ezeknek a diadalmas szavaknak, az örömhírnek, van-e valami hatása a mi életünkre? Ki húsz, ki negyven, ki hatvan éve énekli teli torokból a föltámadási tropárt és hallja a föltámadási evangéliumokat, de ezektől megváltozott-e a mi életünk? Vagy megváltoztunk-e mi magunk? A felismerés, hogy néha bizony alig észlelünk valamit, csalódottságot ébreszt bennünk. Ugyanazok a bűnök terhelik lelkiismeretünket, ugyanazok a félelmek kötnek minket gúzsba, ugyanazok a kudarcok érnek az életben. Vannak dolgok, amelyek talán egy életen keresztül bénítanak minket. János evangélista a Beteszda fürdőben járó-kelő Jézust mint magát a teremtő Istent szemléli. Aki, ahogy egyetlen szavával létrehozta a világot, úgy támaszt föl most egy élő halottat. A Húsvét, az új teremtés nem az ember műve. Nem a mi érzéseinktől függ, sem erőfeszítéseinktől. A Szentlélek éltető műve, amely ott és akkor működik, amikor akar. Jézus csodája, ennek a bénult életnek az újjáalkotása, kiváltja egyes zsidók haragját, hiszen megszegte a szombati nyugalmat. A szombat megszentségtelenítése állandó vád Jézus ellen, ő pedig szinte mintha provokálta volna a törvény előírásaiban identitásuk zálogát látó zsidó kortársait. „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom” — mondja válaszul, felhívva ezzel hallgatóinak figyelmét arra, hogy túlságosan emberi az az elképzelés, miszerint a teremtő Isten időnként ölbe tett kézzel pihenne. Az Atya szüntelen munkálkodik. Tevékeny a teremtésben, hisz esőt ad, napsütést, holdfényt. Tevékeny az én életemben is, mert nincsen olyan pillanata az életemnek, amikor ne éltetne Ha egy percig is elfeledkezne rólam, megszűnnék létezni, hiszen, amire Isten nem emlékezik, az nincs is. |
Újra nyilvános istentiszteletek egyházközségünkben2020. május 02. szombat, 20:54 | | | Püspök atyánk május 4-től, vagyis hétfőtől újra engedélyezi a nyilvános istentiszteletek végzését. A jövő heti szertartások rendje hamarosan olvasható lesz honlapunkon. Amit már most közölhetek, hogy május 10-én, vasárnap, újra fogunk Szent Liturgiát ünnepelni egyházközségünkben. A részletekkel kapcsolatban, tudniillik, hogy milyen óvintézkedéseket fogunk foganatosítani, hamarosan jelentkezem. Addig is szeretettel küldöm a szentírási szakaszokat és néhány kapcsolódó gondolatot. Áldott vasárnapot kívánok Mindenkinek! Dobos András parókus A kenethozó asszonyok vasárnapja2020. április 25. szombat, 23:12 | | |
ApCsel 6,1-7 *** Egyházunk minden nagyobb ünnep másnapján megemlékezik azokról a személyekről, akinek az ünnepelt eseményben valamilyen fontos szerep jutott. Így szenteljük például Karácson másnapját az Istenszülőnek, Vízkereszt másnapját pedig Keresztelő Jánosnak. A Húsvét és Pünkösd közötti hétszer hét nap, vagyis a szent Ötvennap különleges idő: minden hete mintha egy nagy vasárnap lenne. Így, ha nem is Húsvét másnapján, de ezen a Húsvétot követő második vasárnapon megemlékezünk néhány személyről, akiknek rendkívül fontos szerepük volt a feltámadás eseményében, pontosabban annak hírül adásában. A kenethozó asszonyokról van szó, akikkel együtt liturgikus énekeink két másik személyt is említenek, Arimateai Józsefet és Nikodémust, az Úr titkos tanítványait. Talán nem is gondolnánk, de ha ezek az asszonyok nem kerekednek föl hajnalban a hét első napján, az apostolok meg sem tudták volna, hogy Jézus föltámadt. Hiszen ők a sír közelébe se mertek menni; félelmükben magukra zárták az ajtót. Az asszonyok voltak, akik az üres sírt fölfedezték. Ők látták először az angyalt. Ők találkoztak a föltámadott Jézussal is. Múlt vasárnap Tamás apostol nagyon is racionális megközelítése állt az evangélium középpontjában. Ha nem látom, ha nem értem, ha nem tapasztalom, nem hiszem. Világos és egyértelmű reakció. A mai vasárnap egy egész másik hozzáállást mutat be. Ahogy a kenethozó asszonyok, József és Nikodémus cselekszenek, nem valami ésszerű. Nincs benne semmi logika. József és Nikodémus kockáztatják jó hírüket, talán életüket is, egy holttestért. De, mondhatnánk, rendben, ez még becsületbeli ügy. Mégiscsak a tisztesség kérdése: egy halottért állnak ki, aminek önmagában nincs sok értelme, ha egy élettelen testre gondolunk, de a kiállás tulajdonképpen az igazságnak szól, amit ez a halott képvisel. Míg Jézus élt, nem merték nyíltan fölvállalni, hogy a tanítványai, hát legalább most megtisztelik a személyét Igen, ez még csak-csak érthető megközelítés. De amit az asszonyok tesznek, az már valahogy túllép a racionalitás határán. Mi értelme van visszamenni, megkenni még egyszer egy holttestet? Nem mindegy már annak? Végső soron, ők is az életüket kockáztatják. Azok gyülekezete, akik Jézust halálra ítélték, nem ismert kegyelmet. Jézus emlékét is el akarták törölni a földről. Ezek az asszonyok meg éppen az ő kultuszán fáradoznak – legalábbis így értelmezhették volna tettüket mások. Ám az asszonyok aligha fáradoztak tudatosan bármilyen kultuszt kialakításán. Ők csak valami belső késztetést éreztek, hogy ami elmaradt a temetésről, azt pótolják. Hogy van-e értelme, vagy nincs, föl sem merült bennük. Mi hajtotta őket? A szánalom? A hagyomány tisztelete? Valami gondosság, hogy mégis minden rend szerint történjék, mert a tisztesség és az illem így diktálja? Végső soron akkor is irracionális kockáztatni bármit is egy halott emberért. Ami őket hajtotta, az a szeretet volt. A szeretetből pedig hűség születik. Még egy halott ember iránt is. Mert a szeretet nem mindig racionális. Nem méricskél, hogy megéri-e, vagy sem. Hogy érdemes-e vállalni a kockázatot, vagy sem. Milyen üres, milyen steril lenne az életünk, ha mindazt, ami nem felel meg az ésszerűségnek, ha mindazt, ami fölöslegesnek látszik, kiiktatnánk a kapcsolatainkból. A Jézust eltemető két férfi és a kenethozó nők a bizonyíték, hogy a hűség mindig megtérül. A szeretet mindig kifizetődő. Lehet, hogy nem ennek a világnak a dimenziójában – hiszen a föltámadás is túllépi a világ kereteit. De semmi, amit az ember szeretetből tesz, el nem múlik nyomtalanul. Lehet, hogy észrevétlen marad, de soha nem nyomtalan. |
Támogatás
A Parókia számlaszáma:
CIB Bank Rt.
10700086-48169802-51100005