Miskolc-Avasi Görögkatolikus Parókia

Avas-déli Isteni Ige templom, Teológus Szent János görögkatolikus kápolna

Belépés



Naptár

április 2020
V H K SZ CS P SZ
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Hírlevél feliratkozás

Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Köszönjük!

Közelgő eseményeink

Nincs esemény

Térkép


Miskolc-Avasi Görögkatolikus Egyházközség nagyobb térképen való megjelenítése

Ha az ember meg akar nyerni valakit egy ügynek, akkor azon van, hogy kidomborítsa annak minden előnyét. Ha valakinek munkát ajánlanak, egy egyesületbe, vállalkozásba akarják bevonni, ha valakinek egy életpályamodellt akarnak felmutatni, akkor az ajánlattevők a lehető legjobb oldaláról mutatják be a jövőt, felsorolva minden előnyt, amelyet a csatlakozók élvezhetnek majd. És persze a lehető legkevesebbet szólnak az esetleges nehézségekről, problémákról, veszélyekről.

Az Úr Jézus ezzel az általános emberi magatartással szemben egy percig sem akarja áltatni azokat, akik csatlakoztak hozzá, akik tanítványai, apostolai vagy követői voltak. Tevékenységének csúcsán, amikor csodatevő híre már elterjedt, amikor ezreket lakatott jól kenyérrel és ki tudja, hány beteget gyógyított meg, és sokan — mint ahogy éppen Péter is — megvallották, Messiásként ismerték el, ő félrevonta legbizalmasabb követőit, és „tanítani kezdte őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és hogy a vének, a főpapok és az írástudók el kell hogy vessék és meg kell hogy öljék; de harmadnapon fel kell támadnia.” Márk evangélista hozzáfűzi: „Minderről nyíltan beszélt.” Jézus egy pillanatig sem áltatta azokat, akik bíztak benne. Semmilyen sikert nem ígért ennek a világnak a dimenzióiban. Sőt, felhív mindenkit, aki komolyan veszi a szavát, hogy „vegye föl keresztjét.”

 Gyakran használják ma a „kereszt” szót mindenféle szerencsétlenség szinonimájaként. Pedig a kereszt, amiről Jézus beszélt, nem egy elkerülhetetlen csapás. Az valami olyan, ami elől elfuthatok, és amivel szembe is nézhetek. Valami, amit önként vállalhatok, és ami elől megpróbálhatok elmenekülni. Ilyen értelemben egy betegség még nem föltétlen kereszt. De az már lehet kereszt, ha a beteg választás előtt áll, hogyan fogadja a betegséget. Egy súlyos beteg nap mint nap apró döntések előtt állhat, és ha nem a saját kényelmét, félelmeit tekinti, hanem azok életét, akik őt körülveszik, akkor már teljesíti is az Úr felszólítását: nap mint nap fölveszi keresztjét. Ahogy azok is fölveszik keresztjüket nap mint nap, akik gondoskodnak róla, pedig megtehetnék azt is, hogy magára hagyják.

 Amikor döntések előtt állunk és tanácstalanok vagyunk, akkor hasznos lehet ezt a szempontot figyelembe venni: vajon melyik választási lehetőség az, amelyikben futnék, menekülnék az áldozathozatal elől? Érvényes ez minden ajánlatra, minden személyes döntésre, csakúgy, mint az egész Egyházat illető kérdésekre. Amikor Egyházunktól reformokat követelnek, hogy alkalmazkodjék a világhoz, az átlagemberek életéhez és erkölcséhez, akkor mindig ott kell, hogy világoskodjék a kereszt jele a vezetők szeme előtt: bármilyen csábító utak, távlatok is nyílnak meg előttünk, amiből ki akarjuk spórolni a fáradságot, a szenvedést és az áldozatot, az minden bizonnyal nem a Szentlélek útja. Mert az Egyház végül is nem az átlagemberek helye. Hanem Krisztus követőié.

Krisztus követőiként a Szent Kereszt fényében kell értelmeznünk azokat a furcsa napokat is, amelyekben élünk. Olyan eseményeket hoznak, amelyet tehetetlenül szemlélünk, s amelyek előtt még a felelős döntéshozók is sokszor inkább csak tanácstalanul állnak. Nem tudjuk, jövő héten még összegyűlhetünk-e itt a templomban, és hálásak vagyunk, hogy ma, nagyböjt harmadik vasárnapján, amikor a Szent Kereszt előtt hódolunk, még itt lehetünk. Nyilván az élet védelme ilyenkor az elsődleges szempont. De amíg a bevásárlóközpontok nyitva vannak, és tele vannak, addig talán nem helyénvaló arról vitát nyitni, hogy a templomok működhetnek-e. Mert ha az a legfőbb alapelv, hogy csak a legszükségesebb helyekre menjenek el az emberek, addig egy hívő embernek a templom van annyira szükséges, mint a bevásárlóközpont. Ezt elsősorban mintegy tanácsként mondom: ha valaki bizonytalan, hogy jöjjön-e vagy sem, főleg, ha veszélyeztetett korban van, akkor mérlegelje, mit tett eddig egészségének védelmében, és úgy döntsön. Ha már tényleg a minimálisra redukálta életterét, akkor otthon maradva sem szakad el egyházi közösségünktől. S ha már annyi szó esik arról, hogy figyeljünk az idősebbekre, talán a fiatalok figyelmébe lehet ajánlani: „Kedves unokák, kérditek, mit tehettek értem? Menjetek el helyettem a templomba, imádkozzatok helyettem és értem. Ez fontosabb és nagyobb örömöt szerez nekem, mint a látogatásotok, amelyet most úgyis legjobb kerülni.”

A legfontosabb végső soron az, hogy észrevegyem az eseményekben annak lehetőségét: most kifejezhetem bizalmamat Istenben. S ha gyöngének érzem magam, akkor ez most jó alkalom arra, hogy kérjem az Urat: adjon nekem, nekünk bizalmat. Hitet. Az emberiség életében annyi járvány pusztított már. A középkorban egy-egy járvány a lakosság felét is elvitte. A régi ember a háborút, az éhséget és a járványt mindig Isten büntetésének tekintette. És ez a három általában kéz a kézben járt. Mint ahogy jelen esetben is fennáll ennek a veszélye, hiszen már most gazdasági válságot emlegetnek. Talán Isten büntetése helyett helyesebb úgy fogalmazni: mindez annak a következménye, hogy az ember kiiktatja Istent az életéből. Éppen ezért kell tudatosítanunk: a történelem ura nem a véletlen, nem a természet, hanem Isten. És Isten bármikor meg tudja változtatni a világ folyását. Feltéve, hogy az emberek ismét őt helyezik életük középpontjába. Nagy az imádság ereje! És még nagyobb a közös imádság ereje! Jézus mondja: „Bizony, mondom nektek, ha közületek a földön ketten egyetértenek mindabban, amit kérnek, mennyei Atyám mind megadja azt nekik”. S ha ezt mi olyan ritkán tapasztaljuk meg, akkor bizonyára nem a mennyei Atyában van a hiba, hanem bennünk, mert oly ritkán értünk egyet szívvel-lélekkel bármiben is.

 Ha pedig valami nehézséget kell elviselnünk, próbáljuk meg méltósággal viselni. Láthattuk az elmúlt napokban, mi az eredménye a pániknak. A pánik annak a jele, hogy Istennel nem számolunk az adott helyzetben. Mintha nem is lenne jelen. A legtöbb családban továbbadják a történeteket az erős hitű nagyszülőkről, dédszülőkről, akik talán két háborút is átvészeltek. Hová lettek volna, ha mindenért pánikba esnek? Szíriában a háború az emberek életének velejárója lett. A nehezebb években néhány barátommal igyekeztem gyűjtéseket szervezni ott élő keresztényeknek, hiszen több barátunk is működött ott papként. Egyszer, amikor sikerült eljuttatni egy adományt, és megérkezett, az egyik pap ezt írta üzenetében: „Köszönjük az anyagi segítséget. Még inkább az imáitokat, amelyeknek köszönhetően a tegnapi nap estéjén évek óta először mehettünk ki sétálni az utcára.” Nem tizennégy nap karantén. Évek múltán!

Merítsünk erőt és bizalmat nehéz próbákat kiállt testvéreink példájából, és kérjük a bizalmat, hogy higgyük: bármi jön is, a mi javunkra szolgál majd. A dolgok folyása Isten kezében van. Amen.

Támogatás

A Parókia számlaszáma:
CIB Bank Rt. 

10700086-48169802-51100005

Ki olvas minket?

Oldalainkat 55 vendég böngészi