Miskolc-Avasi Görögkatolikus Parókia

Avas-déli Isteni Ige templom, Teológus Szent János görögkatolikus kápolna

Belépés



Naptár

június 2020
V H K SZ CS P SZ
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 1 2 3 4

Hírlevél feliratkozás

Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Köszönjük!

Közelgő eseményeink

Térkép


Miskolc-Avasi Görögkatolikus Egyházközség nagyobb térképen való megjelenítése

alt

Jn 9,1-38

Abban az időben Jézus útközben látott egy születésétől vak embert. Tanítványai pedig megkérdezték tőle: „Rabbi, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell nyilvánvalóvá válniuk benne. Nekem addig kell végbevinnem annak tetteit, aki küldött, amíg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” Ezt mondva a földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat pedig a vak szemére kente, és azt mondta neki: „Menj el, mosakodj meg a Siloe tavában”, ami annyit jelent: „küldött”. Elment tehát, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok tehát, és akik azelőtt, mint vakot látták őt, megkérdezték: „Nem ez-e az, aki itt ült és koldult?” Némelyek azt állították, hogy ő az, mások pedig, hogy „hasonló hozzá.” Ő pedig azt mondta, hogy „Én vagyok”. Erre megkérdezték tőle: „Hogyan nyílt meg a szemed?” Elmondta nekik: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szememet, és azt mondta nekem: Menj a Siloe tavához, és mosakodj meg! Elmentem tehát, megmosdottam, és látok.” Erre megkérdezték tőle: „Hol van ő?” Azt felelte: „Nem tudom.” Elvitték a farizeusokhoz azt, aki egykor vak volt. Szombat volt pedig, amikor a sarat csinálta Jézus, és megnyitotta a szemét. Ismét megkérdezték tehát tőle a farizeusok, hogyan nyerte vissza a látását. Ő pedig elmondta nekik: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és látok.” Azt mondták erre a farizeusok közül némelyek: „Ez az ember nem Istentől való, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azt mondták: „Hogyan tehet bűnös ember ilyen csodajelet?” Így szakadás támadt közöttük. Azért hát tovább faggatták a vakot: „Mit tartasz arról, aki megnyitotta a szemedet?” Ő pedig azt felelte, hogy próféta. De a zsidók sehogy se hitték el róla, hogy vak volt, és hogy visszanyerte a szeme világát, amíg oda nem hívták az újra látó ember szüleit, és megkérdezték őket: „Ez-e a ti fiatok, akiről azt mondjátok, hogy vakon született? Hogyan lát tehát most?” A szülei ezt válaszolták: „Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és hogy vakon született. Azt viszont, hogy most miképpen lát, nem tudjuk. Vagy, hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Kérdezzétek meg őt, hisz megvan a kora, beszéljen ő magáról!” A szülők azért beszéltek így, mert féltek a zsidóktól. A zsidók ugyanis már elhatározták, hogy ha valaki Őt Krisztusnak vallja, ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: „Megvan a kora, őt kérdezzétek.” Másodszor is hívatták tehát azt az embert, aki vak volt, és azt mondták neki: „Adj dicsőséget az Istennek! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.” Ő ezt felelte tehát nekik: „Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok, hogy vak voltam, és most látok.” Erre újra faggatni kezdték: „Mit csinált veled? Hogyan nyitotta meg a szemed?” Ezt válaszolta nekik: „Mondottam már nektek, de nem hallgattátok meg. Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is az ő tanítványai lenni?” Erre becsmérelték, és azt mondták neki: „Te vagy az ő tanítványa! Mi viszont Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de hogy ez honnét való, nem tudjuk.” Az ember így felelt nekik: „Éppen az a csodálatos, hogy nem tudjátok, honnét való, mégis megnyitotta a szememet. Tudjuk viszont, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, hanem aki istenfélő és teljesíti akaratát, azt meghallgatja. A világ kezdetétől sem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon születettnek a szemét. Ha ő nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit.” Azt felelték neki: „Mindenestül bűnökben születtél, és te oktatsz ki minket?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Isten Fiában?” Ő így felelt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ezt mondta neki Jézus: „Hiszen láttad is őt, és aki beszél veled, ő az.” Ő pedig így szólt: „Hiszek, Uram!”, és leborult előtte.
 
Amikor halljuk, hogy Jézus tanítványokból álló kísérete megpillantja a születésétől fogva vakot, és fölteszi a kérdést: „Ki vétkezett, ez, vagy a szülei?”, akkor talán magunkban meg is mosolyogjuk hozzáállásukat: „Milyen gyermeteg elképzelés”, vagy talán inkább „milyen ószövetségi”. És általában azzal a magabiztos tudattal viszonyulunk a szerencsétlenségekhez, hogy minket Jézus fölvilágosított: „sem ez nem vétkezett, sem a szülei”. De hiába a mi felvilágosult hozzáállásunk, hiába a mi újszövetségi ismereteink, ha valami csapás történik, tudat alatt az ember első reakciója általában akkor is ez marad: „Vajon ki tehet erről?” A különbség csak annyi talán, hogy amíg gyermek az ember, igyekszik elhárítani a hibát; „Ötöst kaptam” – mondják otthon büszkén az iskolások, de ha rossz jeggyel térnek haza, akkor inkább úgy fogalmaznak: „Egyest adott”, mármint a tanár. Ahogy pedig öregszik az ember, hajlamos arra, hogy magában keresse a hibát, és sok mindenért magát okolja.
Ugye, nem is áll messze tőlünk az apostolok gondolkodásmódja! Talán annyiban tekinthetjük magunkat fölvilágosultabbaknak, hogy nem feltételezzük azt, amit a régi ember, hogy még egy magzat is követhet el rosszat anyja méhében, hiszen így érthető csak a kérdés: „ez vétkezett-e, vagy a szülei?” – Ne feledjük, hogy a szóban forgó személy vakon született, nem idővel vakult meg.
Mi tagadás, van néhány olyan imánk, amely ezt a felfogást erősíti, hogy tudniillik minden rossz Isten büntetése. Májusban sokan járnak parakliszra, s talán emlékeznek arra a könyörgésre, amelyben azt kérjük Istentől, hogy „hárítsa el ellenünk támadt összes haragját, mentsen meg minket a ránk nehezedő igazságos megfenyítéstől”. Szokták is kérdezni, hogy akkor most Isten tényleg haragszik? A zsoltárok is tele vannak olyan szövegekkel, amelyek arra engednek következtetni, hogy Isten olykor neheztel ránk, és ki kell engesztelni. A valóság az, hogy Isten nem haragszik. Nem haragudhat. Nem Isten az ember képére teremtett, hanem az ember az Istenére. Ha a zsoltárok és néhány imánk szerzői mégis túlságosan emberi módon gondolkodtak Istenről, az Egyház nem azért őrizte meg ezeket az imádságos formulákat, mert hinné, hogy Isten haragszik. Hanem azért, mert ezek az imák tudatosítják, hogy valahol ott van a haragnak, a neheztelésnek a szaga az adott helyzetben. Ott van a düh és a tehetetlenség érzése, de nem a Teremtő Isten szívében, hanem a miénkben. Amikor az imáink haragot, félelmet emlegetnek, akkor arra kell gondolnunk, hogy azok a sötét érzések a mi szívünkben rejtőznek, és Isten ellen irányulnak, mert nem tudjuk elfogadni azt a helyzetet, amiben mi vagy szeretteink vannak. Akkor voltaképpen azért imádkozunk, hogy a mi szívünkben legyen béke.
Isten hozzáállása a rosszhoz egész más, mint a miénk. Valahogy erre tanít már a Teremtés könyvének első lapja is: „A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság.” Isten nem magyarázza, miért a rossz, miért a sötétség, hanem cselekszik: „Legyen világosság”. Ahogy Jézus a mai történetben. A tanítványok azt kérdezik: „Miért lett ez vak?”, vagyis mi a rossz oka? Jézus azt mondja: „Isten dicsőségére”, vagyis, nem a rossz okát keresi, hanem azt, hogy mi lehet a célja, milyen jó kibontakozásának lehet a helye.
Csakhogy sajnos az evangélium újdonságát nem elég ésszel felfogni. Pontosabban: nem is lehet. Ahhoz a belső megvilágosodás szükséges. Jézus látványos csodája nem töltött el mindenkit örömmel. Újabb fejezetévé vált a közte és a zsidók vezetői, a farizeusok és írástudók közötti ellentétnek. „Lám, ez az ember szombaton gyógyít, megszegi a parancsot!” – fújják a régi nótát. Nem tudnak elszakadni egyszerűsítő, gyermeteg gondolkodásuktól: „Aki megszegi a parancsot, az nem lehet igaz ember. Vagyis nem Istentől való a csoda sem. Akkor pedig nem is csoda.” Inkább mennek biztos léptekkel az önellentmondásba, a valóság megtagadásába, semmint hogy változtatnának megrögzült világképükön. Szent Pál azt írja egy helyen, hogy az ószövetségi törvény nevelője volt az emberiségnek, amíg meg nem jelent a teljes igazság Krisztusban. Mit jelent ez? Hogy a törvényben és általában a parancsokban, a jogi kategóriákban való gondolkodás a gyermekeknek, a még éretleneknek szükséges: „Nem szabad ezt tenni, nem szabad azt tenni, ez a helyes, az nem helyes”. A gyerekeknek még így adjuk elő a dolgokat, de mi tudjuk, hogy a valóság nem fekete-fehér, sokkal összetettebb, amit csak felnőve ért meg az ember. Jézus ellenségei nem képesek megnyílni erre az összetettebb gondolkodásra. Persze, kényelmesebb a világot feketén-fehéren látni, mindig lehet kit hibáztatni, mindent meg lehet magyarázni. Alázat kell ahhoz, hogy valaki elismerje: nem érthet meg mindent a világból. A keresztények között is mindig bőven akadnak olyanok, akiket, és talán mindannyiunkat megkísért olykor ez az ószövetségi ragaszkodás a törvény betűihez: „Ez a szabály… ezt tanultuk hittanból… mindig így csináltuk…”
A farizeusok elvakultságával áll szemben a gyógyult, megnyílt szemű ember. A farizeusok meg is sértődnek bölcs szavai hallatán: „Te akarsz minket tanítani? Hiszen teljesen bűnben születtél!” Ezt a vitát is könnyen lezárják a maguk módján. Az imént még vak ember azonban tántoríthatatlan. Benne olyan felismerés és világosság gyúlt, hogy senki el nem ijesztheti. De ez a felismerés nem megértésnek köszönhető. Nem azért, mert Jézus megmagyarázta neki a világ dolgait, hogy miért kellett neki húsz-harminc ki tudja, hány évet vakon koldulnia az út szélén. Jézus nem magyarázott semmit. Nem volt más ez a megértés, mint a bizalom tiszta világossága. Nem tudta ez az ember, kicsoda Jézus. Nem tudott róla semmit. De amikor később Jézus találkozott vele, és nekiszögezte a kérdést: „hiszel-e az Emberfiában?”, akkor ő képes volt neki bármit elhinni, mert bízott benne. „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” – kérdi, és ennél szebben válaszolni sem lehetett volna a kérdésre. Mert benne volt ebben a kérdésben minden bizalom, minden ráhagyatkozás és hit.

Az immár látó férfit belső világossága a saját társadalmával való konfrontációba sodorta. Őt mindenesetre már nem érdekelte, hogy kizárták a zsinagógából. Aki megvilágosodott, azt nem lehet eltéríteni. A sötétséget nem lehet sötétséggel legyőzni, másként kell fölvenni vele a versenyt, úgy hogy az ember világosságot gyújt. Nos, ilyen éles szembenállásra ritkán kerül sor ma köztünk, keresztények és a minket körül vevő világ között. De az annál gyakoribb, hogy megélünk valami örömöt a hitben, kapunk megvilágosodást itt a templomban, vagy másutt az imában, és visszatérve a hétköznapokba máris körbevesz minket a sötétség. Bizony hamar el tudják venni a kedvünket mindattól, ami Jézus tanításából lelkesített. Elég, ha kilépve a templomból valaki gorombáskodik velünk a buszon vagy egy mellettünk elhaladó másik autóban. Akkor kell nekünk megmaradnunk a világosságban. Nem engedni a sötétségnek, hanem megőrizni magunkban a Krisztussal való találkozás örömét. És ha a sötétségre világossággal tudok válaszolni, akkor biztos a világosság fog terjedni a világban. Amen.

Támogatás

A Parókia számlaszáma:
CIB Bank Rt. 

10700086-48169802-51100005

Ki olvas minket?

Oldalainkat 15 vendég böngészi